Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1123.

1123.

Széles szakadék tátong két olyan között,

ami összeegyeztethetetlenséget

mutat vagy rejt, megnyilvánít vagy eltagad,

szenvedélyes életet gyullaszt és éget

egyik partján, s nyugalomra vágyik amott,

annak semmi sem drága, szentet feláldoz,

megszelídít vihart ez, az hajszol vadat,

emez félénk hitű, amaz tudós táltos.

Elképzelni nehéz, nemhogy építeni

gondolat-hidat közéjük, hogy megoldja

előnyük-hátrányuk mérlegre tevését,

és aztán közkincsként őrizze, ápolja,

azaz mikor mindkettőnek jut szerepe

életgazdagításban találni békét,

tehát közeledésük lenne a legjobb,

és átjárást teremtene összeérés,

kiegyenlítődést meglepetésekkel,

emberség eltérő arcát elfogadva,

elzárkózás merev falát lebontani,

élet sava-borsát mennyi minden adja.

Azt se várjuk, hogy elavult törmelékek

betemetik a szakadékot, valóság-

próbák jelzik, ez csak felszínes vágyálom,

mindkét szekértábor megtalálja módját,

hogy híveire oly nyomást gyakoroljon,

elhiggyék, hogy nincs más jóság a világon,

csak amit ők képviselnek hűségesen,

s a másik oldalt mérgezi gonosz mákony.

S ne higgyük, mindez csak nagy dolgokban van így,

érvényes bizony napi szinten hevesen,

kettészakadok, hogy mit csináljak, mondom,

ha nem látok át bajt, nem távlatos eszem.

Hozzászokva azért meg lehet tanulni,

kukorékol kakas saját szemétdombon,

jó mintát mutatva közel jönnek hozzánk,

akikkel közösen léphetünk túl gondon.