Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1125.

1125.

Himnuszt, dicsőítést nem a nagyoknak kell

mondani, énekelni, mert ők megvannak

jól a bőrükben, hiszen kivívták harsány

létrejöttüket; de akik összeadnak

ennyi mindent, építenek földi csodát,

felfoghatatlan tömeget összerakva

működőképes, látványosan trónoló

toronyházzá, kilátóvá, szállodává,

róluk nem szól híradás, táncoló

sereg nem őket ünnepli önfeledten,

kiknek emberáldozattal járt munkája,

legfeljebb tervező mérnökét említik,

vagy a tulajdonost viszik fel a mennybe,

pedig apró forintokból gurult össze

az a hatalmas összeg, ami mozgatta

emelőgépek karját, munkások kezét,

még ha előre oda tudta is adni

hitel alakra szakosodott intézmény,

neki is kellünk mi mindahányan, élők,

dolgozók, fogyasztók, forgalmat forgatók,

hogy az egységnyire tapasztott túlhaszon

képződhessen tovább múltból a jövőbe,

láthatatlan folyamat kedvére járva,

eljátszva az irányító akaratot

vezérlétre méltó szerep-tetszelegve,

hová nem léphet be kis halandók lába,

nem is tudhat róla, titkok szentélye az,

áhítata vigye saját templomába,

vagy a kettő közötti kételybe szorul,

kusza-összevissza magyarázatot kap,

de jogos kérdéseire homály borul,

s világhelyzet élvezői uralkodnak,

közülünk valók, de ki vannak emelve,

magas életszínvonaluk szórakoztat

egyszerű halandókat, s lépcsőzetesen

mintáik fokára bárki kapaszkodhat.