Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1127.

1127.

Álmomban nem szolgáltak ki, pedig csupán

sonkás pirítóst, sajtost vagy tojásosat

szerettem volna enni. A kiszolgáló

csak nevetett rajtam, nem értette talán,

mi a rendelésem, nem angolul mondtam

saját országomban, s a tulajdonos is

én voltam, de először jártam épp arra.

Mindezen elgondolkodva ébredtem fel.

Azóta is izgat, hogyan intézkednék,

valóság-e, amit magunk körül látunk,

vagy már láthatatlan szálak gúzsba kötnek,

például nem használhatjuk a nyelvünket.

Mint szomszéd országokban, ahol népirtás

céllal tiltják, vernek érte, megaláznak,

tudáshoz sem juthatsz hozzá anyanyelven,

ott tobzódik a többség, szenved a kisebbség.

No, de világszinten mások az arányok,

csak hazudni lehet, vagy diktálni, érdek

idegenség nemzetközi nyelvnek

beállított hódítását, mint álmomban.

Önként behódolunk a divathullámnak?

Valami különleges íze van reklám

elnevezéseknek, mondják, életérzés,

bár a valóságban mérgező is lehet

az az adalék, mely aztán függővé tesz,

de inkább roncsolod magad, csak hogy

haladj a korral, hazudsz magadnak akár,

mikor már késő, megszoktad, ami nem jó.

Mert a közös eredményt együttes szülés

hozza létre, mint régtől anyanyelvünket,

életmódunk titkai és rejtelmei

is az anyaföldön élve tárulnak fel könnyen,

s hogy erőt adhassunk nehézségek biztos

legyőzésére, ahhoz össze kell fogni,

tulajdonolni is, nemcsak birtokolni

hazánk, minden jó jellemzőjével együtt.