Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1128.

1128.

Mindig süt, de kire, felhők felett a Nap

s Földünk túloldalán, ha itt árnyékban vagyunk,

aki hisz a fénynek eljövetelében,

mire mindig nyitva kell legyen a kapunk.

Szívünk, vagy inkább a lelkünk várakozó

nehezebben viselhető idő alatt,

mert tudja, hogy a jó ott van minden mögött,

így válik célszerűvé a földi kaland.

Mennyi magyarázat, s épp annyi csalódás

tölti be fölöttünk a sugárzó eget,

csillagokig ér fel öröm vagy fájdalom,

egyedüli oltalmunk az emlékezet.

Mert akkor is voltak öregek, amikor

fiatalok voltunk, az ő derűjükről

legendákat tudunk mesélni öregen

az utódainknak, erényről és bűnről,

mire törekednünk kell, vagy bukva tesszük,

közös létünk mögé csak nehezen látunk,

hogy onnét csakis szeretet biztat minket,

nemcsak jelenléthez kötött szép világunk.

Túlterjed a szellem múlt és jövő felé,

kinek-kinek érdem szerint adagolja,

egyénileg teljesítünk követelményt,

s örök életből kínál igazság-torta.

Részesedünk-e belőle, bizonyosság

nincsen, olyan a halandó berendezés,

ki kell sajtolnunk magunkból lényegünket,

s megértvén azt, bizalmunk lesz siker-vezér.

Hogy hegyen-völgyön, tűzön-vízen át menve,

vagy a kevésbé viharos nyugodt síkon,

feladat-élvezés, élvezés-feladat

nem különül el, napkelte s napnyugta bíbor

színben tündököl, vetül rá fehér fényre,

borús napjainkat is megnemesíti,

reményben füröszti élénk-fáradt arcunk,

ha sötétben is tudunk a fényben bízni.