Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1140.

1140.

Jelolvasók vagyunk, de nemcsak betűket

fordítunk jelentéssé mondanivaló

megértésére, nemcsak táblákat nézünk,

szabályozásokra figyelünk éberen,

hanem világjeleket is gyűjtögetünk,

meg emberektől kapott finomabb választ,

mint a beszéd, szemvillanást, vállrándítást,

vagy ha mellőznek bennünket, bizonytalan

lesz a kapcsolatunk, vagy ellenkezőleg,

sugárzik ránk vállveregető tekintet,

s marconaság vehet rajtunk erőt borús

napok során, nem figyelve rá, hogy lelkünk,

bensőségességünk hangulatunk oka,

mi éppen a világ jeleitől szenved,

vagy ugraszt ki öröme bőrünkből, mert nem

tudjuk magunk kinyomni a folyamatból,

része vagyunk mi is a nagy egészségnek,

s érzékenységtől függ, hogy milyen méretben

pásztázzuk a történéseket térben és

időben, irányzatokat keresve, hogy

jövőre következtessünk, kifutásra,

vagy a múlt eseteiből vonjunk le új

tanulságot, ma használandót, érzelmi

pályánkat kiemelve vagy zárójelbe

téve, ha szükségesnek ítéli okos

értelmünk, jelolvasásunk vezérlője,

aki még a szemünket is vakká teszi,

ha úgy ítéli meg, hogy arra van szükség,

vagy a lehetetlenség jelét dobja

szemétdombra, s aztán megvalósul tervünk,

szinte csodával határos szintre emelt

teljesítményünk, vagy veszélyből való

menekvésünk, mintha szellemi őrangyal

ügyelne háttérből pontos megfejtésre,

azaz önmagát mutató jelenséggel

egyesülünk létezés mélyén, magasán.