Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1143.

1143.

Eső után selymes fényű természet,

friss levegő tollászkodik a tüdőnkben,

a leveleken gyöngyszerű örömkönnyek,

versenyre kelünk a szárnyaló idővel,

hogy vele futva ne érezzük múlását,

a pillanat heve jól elterpeszkedik,

látjuk, nem eszik olyan forrón a kását,

mint mondják, hogy sivár világ következik.

De ahhoz, hogy ezt megéljük, ki kell jönni

kényelembe fagyott betonsivatagból,

meg a fényvakká tevő emberek közti

haragot szító dúvad hatalmasoktól

megszabadulni, figyelmen kívül hagyva

kínálatukat, a születéstől lassú

halál módozatait, igazat adva

a megváltás isteni szózat alapú

tanításának, igazságosság-vágynak,

természet-utánzásnak, ahol a rend szép,

következetessége kiolvasható,

hatékony gondolkodás, egyenes beszéd

irányul egymásra, tartalmakat adó.

A szívünk szerepe legyen értékének

megfelelő, betöltve a lelkünket is

végtelen szeretet tápláló vérével,

mi bánat után újra jókedvre derít,

kis körforgásokat szít, indít életünkben,

utánozva a csillagos ég terében

folyó nagy-nagy álmodást valónak tűnten,

szinte nappallal töltve fejünk az éjben.

Így, hogy a törvényt mindenki megtalálja

magában, s más számára megnyilvánítsa,

nem az egyedülség, hanem kölcsönösség

kiegészítődése legyen közösség

eredetihez visszatérő hajlama,

miben bízhatunk, ahogy majd az esősség

felhőtlenre vált, s perzsel napsugár hada.