Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1147.

1147.

Mi jó, mi rossz, nem új, ki lett találva már,

ki nem követni merné, legnagyobb szamár.

Aligha lesz bizonyítva jobban idő

mutatta esetnél, kizártat említő

sok emlékezet él, lelő üres vitát,

mi kézzelfogható tanulságért kiált.

Te nem látsz a szemedtől, üres az eszed,

ha nyilvánvalóságot számba sem veszed.

És átbillent aztán határokon is túl,

nemcsak jövő ködös, múlti kép se tisztul.

Mint ki menekülés közben visszafordul,

megnézi, hogy ellensége miként mozdul,

pillanatra megáll, veszti lendületét,

bizonytalanságba ragadt érzületét.

Tehát az jobb, ha megszenvedettől remélsz

haszonra hajlamosat, s csak utóbb beszélsz

egyáltalán valamit is róla, de nem

öledbe hullottat, mert az sötét verem,

ki tudja, hogy ki készítette számodra,

messzeható következménnyel számolva,

– ajándéknak adja, hadd legyen kedvedre –

amit nem köt orrodra, sőt ellenedre

hogy fordíthatja, s megteszi irgalmatlan,

mennyországnak látszó lehet pokol-katlan.

De késői válasz ördögi szellem,

az akkor már lázadás lesz világ ellen,

ahol a rend régóta bebetonozott,

örökölt veszteség szenvedéshez szokott.

Világos, a nyugalom a jó állapot,

ne rombolással töltsük az áldott napot,

ne robbantsunk ki háborút hebehurgyán,

beleveszünk kimerülve idő múltán.

Nem inga ez, finom patikamérleg,

kiméri élet, mi orvosság, mi méreg,

törekedni a legnagyobb egységre kell,

egyeztetett a tett, ha örömbe emel.