Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1154.

1154.

Igazi tavaszt többször érzel évente,

mikor a zord fagyok elolvadnak benned,

és a reménység zöldjének serkenése

szárba szökkent elhatározást kelt benned,

a sors-véletlen jóemberrel hoz össze,

valahol elkezdenek terád hallgatni,

szerelmet találsz, hogy feleddé kösd össze,

gyermeked születik erkölcsöd vallatni.

De a nyarad is állandóan megéled,

már csecsemőként kicsattan piros arcod,

aztán a kényeztetés korszakát éled,

más gyerekkel kezdődik első harcod,

mindig győztes lehetsz, mert olyan a közeg,

aztán a játék felnőttként folytatódik,

sikerben fürödhetsz, kudarc ritkán közel,

tudásod világa egymásra rakódik.

Őszbe csavarodik életed jó fele,

ekkor már értékeled elmúlott időd,

szerzett képesség gyümölcse szüretelve,

fölötted trófeáid, mit múltad kilőtt,

eszmefellegvár fokán állsz, hős kapitány,

a rossz elleni harcod győzelemre vitted,

sok, mi nem sikerült, de jó volt az irány,

letészed a lantot, de megmarad hited.

Teledet szeretnéd sokáig elhúzni,

aközben lelkedet helyére tudd tenni,

igazán van mitől, élménytől búcsúzni,

csendesség titkát emlékezet jelenti,

s szellemi téren magadra vállalt szerep

kísér újra végigjárt igaz utadon,

különös izgalmat nem kelt fel napkelet,

naponta nyugszik nyugalmad napnyugaton.

Így tehát a négy évszak életünk része,

nem földrajzi értelemben, hanem megélt

valóság csoportosulása, egésze,

de hogy végigmehetsz rajta, az csak remélt.