Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1166.

1166.

Lelked legmélyéről tükröződik vissza

magasságos jóság napi gyakorlata,

ahogy szemhunyás után pihenten ébredsz,

gazdag természetet önkéntelen szeretsz.

Ahogy minden adott és utánad kiált,

ráteheted kezed, előtted mind megáll,

ingyen kínálja magát örömforrásnak,

azzal tanít egyre, mint éled és hervad.

Világoság támad az éjszaka után,

a fényesség sorsa marad örök talány,

bár már látjuk magunk bolygónkon mászkálva,

alig vagyunk többek, mint szorgalmas hangya.

Látunk dolgokat, mert elkülönítettük,

folytonosságukat végtelennek hisszük,

nemcsak adottat eszünk, átalakítjuk,

amint magunkat is önállónak látjuk.

Igen sok nemzedék alatt alakított

életmódunk igen lassan változtatott,

mert az anyagtörvényt nem lehet áthágni,

élve boncolva kell tudásért vallatni.

Törvény, hogy keresd a jót, kerüld a rosszat,

emlékeidből áll össze erről tudat,

s ahogy hűen gondoskodsz a családodról,

mintát követsz, mert te is így nőttél, abból.

S minden kis eredményt, amit megszereztünk,

közös tevékenységgel egykor elértünk,

tapasztalatát fiatalnak átadjuk,

tanulságként mesébe foglalva mondjuk.

S mivel a csillagok éjjel is őrködnek,

mintát adtak fölöttünk lévő szellemnek,

de csak addig, hogy oda lecövekeltünk,

idő gyors múlását így kiküszöböltük.

Otthon vagyunk tehát ebben a világban,

azzal kell törődnünk, hogy ne legyünk bajban,

ameddig itt vagyunk, éljünk értelmesen,

hogyha majd nem leszünk, hiányozzunk itten.