Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1197.

1197.

Vannak, akik azonosítják az élet

lényegét és értelmét, és vannak, akik

megkülönböztetik s ezzel kiterjesztik

az értelmét a céljáig, mit elérni:

kell hozzá használni teljes lényegünket,

felemelve lényünket a legmagasabb

szintig, de az nem csak adottság kérdése,

nem jön önmagától, teljesítmény nélkül.

Mit szolgáljon tehát az a teljesítmény,

csupán hogy az élet zökkenőmentesen

teljen, vagy attól lesz sima, gondtalan az

élet, hogy teljesíti a célt, a vágyak

vágyát, mindig a legfőbb törekvésünket,

hogy a harmóniát végtelennek lássuk,

saját magunkkal kapcsolatban, nyugodtan

és megelégedéssel tekintve végig az

életúton s azután következő

időn, mit nem addigi módon töltünk, mert

a mi időnk itt lejár egyszer rugalmas

határként, utána jöhet, mit hitünk nyert?

Ami az egyiknek áthatolhatatlan

falat jelent, míg a másiknak figyelmet

ébren tartó korlát, hogy túlra tekintsen,

mikor levegőt vesz, dolgozik, élvezi

a pillanat örömét, mert ahogy vannak

közötte öregebbek, fiatalabbak,

akiket túlél, akik túlélik őt is,

s ez nem céltalanul kóválygó folyamat,

sokat kell tenni meghatározott módon

érte, felépíteni előbb magunkban,

gondolatban, a jövőt, majd valóságban

létalkotóvá válni, Istennek tetsző

címen a hagyományban, sajátos úton,

de a többiekkel közösen, megtalált

sikeren osztozva, kudarcban segítést

igénybe véve, természetotthonosan.

Az is ezt szolgálja, aki nem tud róla,

nem tudatosítja, vagy büszkén elveti, 

hogy azon túl, amit kiválóan csinál,

még lehetne további igaz feladat,

mivel arra sok hazugságot tereltek,

viszonyainkat befolyásolót, ilyen

hivatkozás nélkül tud nagyot alkotni,

mit a többség nemhogy eltűr, hanem díjaz,

eltartja őt kifinomult tudásáért,

de mindenbe nem ütheti bele orrát,

s ő is tiszteli jó esetben a másként,

egyszerűn élőket tiszta céljaikért.

Így hömpölyög az emberiség folyama,

illeszkedve anyag és szellem nászába,

mindkettőből ki-ki kiveszi a jussát,

véges boldogságunk túlnő életünkön.