Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1234.

   1234.

Az egyszerű ember hazája korábban

sokkal kisebb terület volt, mint gondoljuk,

nem léphette túl a bejárható távot,

nem volt gőzhajójuk, robbanómotorjuk,

hanem ökröt, lovat fogatoltak, folyót

duzzasztottak csónakoknak, szállításhoz

más nem állt rendelkezésre, tarisznya

vagy iszák elég volt napi bejáráshoz.

Alig foglalkozunk vele, a természet

régen mily gazdag volt teremtménnyel helyben,

ásványoktól gyümölcsön át gabonáig,

gombától, tojástól a húsig, teremjen

eleget ellátva, kevés fölösleggel,

nyújtson készet, félkészet, feldolgozandót,

s nem jött messze földről más, csak kevés ember,

izgalmas hírt, érdekes tárgyat hozandók.

De hát a háborúk, harcok, foglalások!

– kiáltják felénk felszínes lovagjaink,

kiknek kétféle felelettel szolgálunk:

egyik, hogy helyi urak voltak nagyjaink,

családi örökségen dúlt harcos viszály,

másik, hogy ennek határa, terjedése

nem ment túl általuk birtokolt földeken,

kisebb volt a kár, mint vihar jégverése.

Utólag lettek felnagyítva e csaták,

földrészeken átvonuló hadseregek

szerepelnek a történetírásban, de

semmilyen más nyom nem maradt fenn, mint ezek

a ki tudja hol és mikor hamisított

iratok, amit csak sejthetünk óvatos

váddal emberiség nevében, bűntársak

felé, kik számára a helyzet tudatlan hasznos.

Alig van tehát nyom, mert már eltüntették,

eleve, születésekor változásnak

olyan irányban, hogy határtalan legyen

növekedése szerencse hatalmának,

ami inkább kíméletlen és kegyetlen

harcot jelentett valójában, haladást 

hirdetve, végtelenséget, mennyországot

már azon a földön, hol nyertek új lakást.

Éppen ebbe kapaszkodhatunk manapság,

hogy az elődélet nem volt oly pazarló,

mint mai birodalmi esztelen méret,

hol már nem kézben van kasza és a sarló,

és a gépiesítés nem áll meg sosem,

sőt, már az eszünket is háttérbe nyomják

érzelem nélküli gyors számítógépek,

kiiktatva embert, nem ismernek kordát.

Ajánlás:

Vándor, ki e kies tájon araszolsz most,

mert véletlenségből életben maradtál,

emlékezz meg rólunk, kik egykor itt éltünk

s virágzóvá tettük e földet és magját.