Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1237.

1237

Egyfolytában élünk, nem éves szakaszok

lebontásában, születésnap csak ünnep,

nem határkő, sokkal jobb jelző képesség

növekedése, majd csökkenése, küllem

változása, gyerekkortól felnőttkorig,

s akkor megáll ugyan, kitart egy darabig,

majd hanyatlását alig takarhatjuk el,

rút ráncokkal indul, s meg sem áll ősz hajig.

Ámde az életünk végtelennek látszik,

vagy inkább érződik, így nem jó hasonlat

közös szervezeteinkre alkalmazni,

hogy fel- és letűnnek, gyors elmúlást kongat

vészharang rájuk, ha elkezd akadozni

működésük, mintha nem közakaratból

lennének fenntartva, minek lendülete

hamar alábbhagyhat, de létezik attól.

Sőt, emberiség gyerekkoráról szólni

nemcsak divatos, de igaz állításnak

láttatja magát, bár itt a tudományosság

rendre megbicsaklik, érdekárkot ásnak

korszakaink közé, mintha új erőre

lett volna mindig szükség átlépni újba,

melynek szerepébe őseiket teszik,

törekvésük, hogy hatalmuk sose múlna.

Így hát tovább kell kutatnunk, hogyha hamis

érdekkörön túl akarunk menni, s igaz

örökséget csak szellemi téren lelünk,

mit műveltségünkkel nyerünk, nemcsak vigasz

elnyomattatás örök visszatérése

közepette, de kis lépéssel előre

visz, legyőzni a körülmények hatalmát,

hol már erkölcs lehet az igazság őre.

De lelkületünknek s jó szervezetének

nehéz volt találkozását összehozni,

lényegesnek méret mutatkozik ebben,

ne lépjen túl hatékonyságmezőn holmi

nagyravágyó egyéni vagy csoportérdek,

ahogy megtörtént az szégyenére válva 

történelmünknek, vérrel festve világot,

de ilyen színűnek csak utólag látva.

Túlzás lenne tévelygésnek tekinteni

csupán, ami eddig jellemzett bennünket,

tudomásul kell venni, hogy úgy lakjuk be

síkságainkat, hegyeinket és völgyeinket,

hogy a sajátságok helyben élvezendők,

attól még értelmünk társalog egymással,

s ebben az egész földön egyenlők vagyunk,

de lelkünk nem helyettesíthető mással.