Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1267.

1267

Sokféleképp hívtak, nem tudom, mi célból, hiszen mentem volna magamtól is

oda, hol szebb s jobb, de nem tudtam, hogy hol van, nem kötik orrára fiatalnak,

öregen meg már nem is érdekes, csodálkozom, mennyit lelkesedtem egykor,

mi közte volt, az volt az én időm, megnevezhetetlen viszonyom hozzájuk.

Mert sok volt az örömből, egybefolyt sora, bár a könnyem csurgott néha belül,

de én kívül éltem, no nem magamon, csak a nehézségeken, bármily súlyos

volt egy-egy részlete, ki törődött vele, szárnyalt nemcsak az ész, de a test is,

bőrömként terült rám a táj, mindennek volt illata, s nem fájt, ami hiányzott.

Sem nem istentelen, sem nem nemzettelen éltem, de mivel igen mélyen bennük,

természetessége nem különítette el a mindennapostól, legfeljebb

ünnepnapokon, de nem vettem külön, mert állandóan repesett a szívem –

milyen jó lenne most visszahozni azt az érzéstengert, bár lehet, hogy itt van.

Azaz nem véletlen jutnak eszem felszínére, lényem lényegére tényleg

vonatkozó emlékképek, vagy mondatok inkább rövid fogalmi alakban,

ott raktározódnak bennük az érzékletek is, könnyen felidézhetően,

és aztán indul a kifejezés áradata, hogy mindet megörökítsem.

Összefüggéstelenül jönnének elő, ha a fegyelem nem rakna rendet,

hogy azért valamennyire értelmes legyen, hiszen az megy át a másikhoz,

aki talán egyszer majd még olvassa ezt, és benne is képződnek képzetek,

felizzanak érzelmek, cseng-bong belőlem belé a világom kihunyt hangja.

Hacsak nem olyan ő is, mint én, s akkor unottan eldobja az írt szöveget,

mert benne önmagától is ugyanaz játszódik le, hiszen egyformák vagyunk

mi, emberek, éppen a különbségünk tűnik el közülünk, ha értjük egymást,

s én azért most igyekszem cseppet sem homályos lenni, nem is nagyon elvont.

S még csak az sem igaz, hogy a villódzás élménye kinek-kinek a sajátja,

mert nem tudhatjuk, a sok beszámoló életutakról s költemények árja,

amiben felnőttünk, milyen nyomot hagyott személyiségünkben, a sok tanár,

aki lelkében felnöveszti a korosztályokat egymás után, nagy hatás.

Így hát, aki vagyok, olyan, mint a többi, mégis énként eladom magamnak

magam, ne csalódjak ebben, s mint mások mutatják, olyan legyek, boldogságot

hordozó, eredményt elérő, mások által elismert, értéket teremtő,

bár ha azt vesszük, hogy mindenki ilyen, nincs rám szükség, felesleges vagyok.

De csak mint dicsőségfüggő, mert ha nem, és hát nem, akkor megelégedetten

nem merül fel a feleslegesség, sőt eljön igazságom, valós vagyok,

nem mások figyelméért kuncsorgó, nem is odafurakodó, hanem csupán

maga mutatásának tudatában lévő, ha már ilyen jól sikerültem.