Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1268.

1268

Szabad-e félrenézni a történelemben és különböző indokokkal

mentegetni általunk egyébként elítélendő tetteket, szemet hunyni

az elfogadhatatlan felett, ha az igen régi időkben történt, homályos

korszakban a valódi viszonyokat illetően, hisz’ alig maradt adat.

Mármint egyéb adat, de az a kegyetlen esemény megmaradt részletesen,

lett légyen egy-egy ember kivégzése, feldarabolása, vagy háborúban

az egyik fél szégyenletes csatavesztése, mindig olyan megaláztatása,

akit így utólag mi is ellenségnek veszünk, minthogy győztes mellé állunk.

Azaz győztes lesz nyertes, s neki mindent szabad, a bosszúállás megengedett,

de nem is erről szólnak mindig a beszámolók, ha embertelenség merül

fel, hanem a legyőzöttnek tulajdonítják az erkölcstelen vadságok sorát,

szemére vetve álnokságát, amiért majd joggal meg kellett lakolnia.

Nem véletlen merül fel tehát a kérdés, miért engedjük a megtévesztést

és a nekünk kedvező félnél a gerendát sem látni a szemben, míg másik

félnél, az ellenségnél a szálkát is észrevesszük, felhánytorgatjuk, jobb-e

így nekünk, vagy becsapjuk magunkat, sőt veszélynek tesszük ki óhatatlanul.

Mert a hatalomra jutás módszere visszafordulva ránk, rajtunk csattanva

nekünk is fájdalmas lesz, ha másnak elviselhetetlen volt, zsákutcába vezet,

többe kerül a leves, mint a hús, csöbörből vödörbe jutunk nem vigyázva,

és törvénytelen, igaztalan erőszak áldozatává válhatunk mi is.

És itt most mindezek miatt fel kell borítanunk az eddig érvényes rendszert,

és alá, mögé nézve észrevenni a végzetes hibát, félrevezető

beállítását a múlt egészének, hogy a legrégibb ember legalja volt,

majd jöttek boldogítónak Istennek tetsző világot létrehozó népek.

Akiknek éppen az isteni felhatalmazás engedte meg elkövetni

a legrosszabbat is a jóság érdekében, mit persze ők mondtak meg, hogy mi,

s végül a legfőbb jóig jutott a megtévesztés, aminek szolgálatává

vált a földi élet, hiszen a halálutániság fontosabbá lett nála.

Ámde nem is ez az igazi lényege annak, amiről itt szó van, hanem viszonyunk

a régmúlt dicsőségéhez, mihez dörgölőzni, fényében sütkérezni nagy

többség magatartásává kezd válni, s van ezt előmozdító mozgalom is,

pedig ezt támogatni a közelmúltig leszármazottak emlékügye volt.

Mintha a visszamenőség menősége igazolná ma is törvénytelen

eljárások időtlenségét, mintha a tömegek nagyjában-egészében

mindig csak rosszul járhattak volna, de ez képtelenség, hiszen sikeresen

túléltek, s az elnyomás mögött lassan felfedezzük igazi életüket.