Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1268.
1268
Szabad-e félrenézni a történelemben és különböző indokokkal
mentegetni általunk egyébként elítélendő tetteket, szemet hunyni
az elfogadhatatlan felett, ha az igen régi időkben történt, homályos
korszakban a valódi viszonyokat illetően, hisz’ alig maradt adat.
Mármint egyéb adat, de az a kegyetlen esemény megmaradt részletesen,
lett légyen egy-egy ember kivégzése, feldarabolása, vagy háborúban
az egyik fél szégyenletes csatavesztése, mindig olyan megaláztatása,
akit így utólag mi is ellenségnek veszünk, minthogy győztes mellé állunk.
Azaz győztes lesz nyertes, s neki mindent szabad, a bosszúállás megengedett,
de nem is erről szólnak mindig a beszámolók, ha embertelenség merül
fel, hanem a legyőzöttnek tulajdonítják az erkölcstelen vadságok sorát,
szemére vetve álnokságát, amiért majd joggal meg kellett lakolnia.
Nem véletlen merül fel tehát a kérdés, miért engedjük a megtévesztést
és a nekünk kedvező félnél a gerendát sem látni a szemben, míg másik
félnél, az ellenségnél a szálkát is észrevesszük, felhánytorgatjuk, jobb-e
így nekünk, vagy becsapjuk magunkat, sőt veszélynek tesszük ki óhatatlanul.
Mert a hatalomra jutás módszere visszafordulva ránk, rajtunk csattanva
nekünk is fájdalmas lesz, ha másnak elviselhetetlen volt, zsákutcába vezet,
többe kerül a leves, mint a hús, csöbörből vödörbe jutunk nem vigyázva,
és törvénytelen, igaztalan erőszak áldozatává válhatunk mi is.
És itt most mindezek miatt fel kell borítanunk az eddig érvényes rendszert,
és alá, mögé nézve észrevenni a végzetes hibát, félrevezető
beállítását a múlt egészének, hogy a legrégibb ember legalja volt,
majd jöttek boldogítónak Istennek tetsző világot létrehozó népek.
Akiknek éppen az isteni felhatalmazás engedte meg elkövetni
a legrosszabbat is a jóság érdekében, mit persze ők mondtak meg, hogy mi,
s végül a legfőbb jóig jutott a megtévesztés, aminek szolgálatává
vált a földi élet, hiszen a halálutániság fontosabbá lett nála.
Ámde nem is ez az igazi lényege annak, amiről itt szó van, hanem viszonyunk
a régmúlt dicsőségéhez, mihez dörgölőzni, fényében sütkérezni nagy
többség magatartásává kezd válni, s van ezt előmozdító mozgalom is,
pedig ezt támogatni a közelmúltig leszármazottak emlékügye volt.
Mintha a visszamenőség menősége igazolná ma is törvénytelen
eljárások időtlenségét, mintha a tömegek nagyjában-egészében
mindig csak rosszul járhattak volna, de ez képtelenség, hiszen sikeresen
túléltek, s az elnyomás mögött lassan felfedezzük igazi életüket.
Comments