Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1274.

1274.

A lelkünkben élni ritkán hagy a testünk,

amikor igazán elmélyülünk létezésünk rejtelmének

végtelenre nyílásában, sok-sok választalan kérdés árnyékában,

de hűvösében mégis megnyugodva,

hogy tudatosan csak életünk végéig látunk,

onnantól visszavetített remény borul ránk.

A test múlása utáni idő is lényegével

régóta velünk van már, jövőépítésünket

jövőbe tekintésünk szorgalmazza hűséges szívvel

az élet folytonossága iránt, ami a legjobb iránytű,

testszükségen túli értelmezés,

lelki érzést szellemi tisztasággá tevő jóság.

Amiben nem vagyunk egyedül, magunkra

hagyatva, bár nem láthatunk bele senki

öntitkába, ahogy a létkérdésbe beleáll,

azonos korosztály is sokat mutat, de még többet

tanulunk idősebbektől, ők adnak mintát számunkra,

és ezáltal megfeledkezhetünk a magunk önös érdekéről.

Ami felszínes vágyként örökéletért csurgatja nyálát,

nem tisztázva, hogy azt miként képzeli el,

milyen alakzatban vagy módban, mi itt nincsen sehol,

de éppen ezzel mozdul el a megoldás felé,

hogy tökéletesség-céllal tegyen meg mindent

ne csak saját, de mások boldogulásáért ezután.

Erre pedig nagy ösztönzést találhat az igaz múltban,

hogy ott mindig voltak értünk, maiakért tevékenykedők,

talán nehezebb körülmények között, mint ami nekünk

rendelkezésre áll, de saját erejüket kihasználva,

s nem kételkedve, hogy lesz örök folytatás,

minek mi is eredménye vagyunk.

Hálával adózunk nekik remek találmányaik

méltó használatával, ami az örökség, hagyomány

megbecsülését jelenti, mai kihívást is érzékelve

és teljesítve mellette, a nemzeti jellegzetességek

őrzése hangsúlyával, mert nem céltalanul

műveljük azt a siker nagy reményében.

És ez a nyelv által közvetített ezerarcú valóság

s tetthalmaz maga, hogy olyanokról is sokat tudunk,

mi nincs kezünk közelében, szemünk előtt,

nem velünk történt meg, nem is fog, de fontos

másoknak máshol, törődjünk velük, hiszen

emberiségként a földkerekség az otthonunk beláthatatlanul.

S ugyanígy, ha lakhatatlanná válva elnéptelenedik is

egy-egy vidék, máshol befogadnak testvérként

ezen a szinten, s tapasztalategyesítés történhet,

nem egymás üldözése, kiszorítása, mint rossz példák

mutatják, szerencsére csak kismértékben,

s nem véletlen, hogy ma még fel vannak nagyítva.

Ez a nagyítás az élet értelmének keresését

is befolyásolja, eltérít a mélyen látás

bölcsességétől, nagyravágyást közvetít

egyes megtévesztettek tömege felé, kik

tehetetlenül vergődnek harcos álság áldozataként,

nyerjük hát vissza mindnyájan lélekjelenlétünket.