Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1277.
1277.
Meddig ragaszkodjunk elveinkhez, erkölcsünkhöz, szabad-e feladni, amit
jó okkal elhatároztunk korábban, vagy még kényszerítve se változtassunk
rajta, inkább áldozzuk fel érvényesülésünket a tiltó közegben, és
különösen ne önként tegyük magunkat önárulóvá, eszmegyilkossá?
Szögezzük le, a túlélés is elv, saját szempontból a legmagasabb, de a
külső érdek leosztása elvi szintre ezt megkérdőjelezi, önzőség
vádjával ostoroz, ha nem rohansz magad feláldozni ellenség oltárán,
még a tieid is sürgetnek, mert elhitték, helyes a közös öngyilkosság.
Tehát nem önfeladás, ha keresed az igazadat jobban képviselő
utat, megőrző eszközt, de ahhoz teljesen azonosnak kell lenni azzal
az eszménnyel, amit sokszor ér támadás, ha kiválóságot határoz meg,
s még az se baj, ha nem mindent teljesítesz belőle, de hithűen követed.
Megkörnyékezhetnek csábítások, mutatva, hogy csak kismértékben térnek el
és sokkal többet nyerhetsz általuk, igaz már nem az eredeti cél felé,
ami nem is lehet olyan nagyon fontos neked, ha nincsenek hozzá méltó
körülmények, nem tehetsz róla, hogy változik a világ, alkalmazkodj hozzá.
Ilyenkor kell kitartani, mint tették elvhűségtől tanúságot tevő szép
példáink a történelemből, de akár a saját családunkban is találunk
olyat, akinek a végén mégiscsak sikerült az eredeti elképzelt
életét szenvedés árán megvalósítani, mi így sokkal többet ért.
Többet ért neki, de teneked is, a leszármazottnak, mert nem is léteznél,
ha ő akkor másként dönt és nem ragaszkodik végsőkig szülőföldje hite
áldásaihoz, bár azokra kevés reménye volt, hogy egyszer még megkapja,
visszatérve a hadifogságból, száműzetésből – még eszmei síkon is.
És ha most nem lenne ilyen megpróbáltatás, ne keressük a bajt, jön az majd
magától, vagy ne legyünk nyugodtak, hogy nem irigylik valakik a békénket,
még nem dőlt el az emberiség sorsa az örök béke felé, kikiáltva
azt újra lehetetlennek, mert kihívásoknak meg kellene felelni bátran.
S ahhoz nem fűlik foga, ki a könnyű érvényesüléshez szokott eddig,
inkább sarokba szorítja az emberségességet megvalósítani
szorgalmazókat, remélve, hogy győzelmi ígéretéhez csatlakoznak a
koncra éhes tömegek, akiket megtéveszt a hamis értékelés gőze.
A vágy, hogy azonnal, mielőbb jöjjön ajándéknak tekintett jólét, de mi
csak helyben teremthető meg, kemény munkával és idegen kizárásával
nemcsak a haszonélvezők közül, de a szellemiség lélekteréből is,
s akkor megmarad a szeretet egymás iránt, alkotásokkal feldúsulva.
Comments