Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1278.

1278.

Hömpölyög a zene, árad lankadatlan, látjuk ugyan mozogni a zenész

kezét, de alig törődünk vele, arra figyelünk, amit hallunk, hangzatok

sorára, futamoknak mondják a hozzáértők, szellő szárnyúnak a költők,

de egyik hasonlat sem adja vissza hűen e közegtelen teljességet.

Mert a fejben, az agyban, az elmében fogan meg pillanat alatt, mert már új

egyes hang követi, hangív talán, folyam, megszakítás, ütem és ritmus,

no meg a dallam, emelkedő-ereszkedő és hullámzó módon, rohanva

vagy lelassulva, halkan, majd egyre erősödve, lényege változatosság.

Mert ha ugyanaz szólna szirénaként, vagy bimbamozna, mint a harang szava,

nem tekintenénk zenének, még ha van is ilyen alkalmazására példa,

de ott a színvonalat csak az üti meg, ahol rendszerben jelentkezik a

szokatlanság, s mennyire fárasztó, nem úgy, mint a hagyományos hangszerelés.

Felfoghatatlan tehetség-megnyilvánulások, talán csak kívülállónak,

hogyan jött létre, honnan, kérdezzük, de mivel van, elfogadjuk és örülünk

neki, oda megyünk vagy oda kapcsolunk, ahol felhangzik, megfizetjük

a zenészeket, még élő szerzőket, de aztán egyszercsak lejár a jogdíj.

De a hatás tehát nem szűnik meg soha, ha marad még, aki felidézze,

kottát kell olvasni hozzá, mert az alkotó oda rögzítette szorgalmas

munkával, mi külön csodálat tárgya, s még inkább egy-egy mű születése,

ész, érzelem, értelem és indulat keveréke, ahogy mi elképzeljük.

Próbáljuk magyarázni a megragadhatatlant, ahogy kipattan a fejből,

hogy kétféle úton szereznek zenét, gondolatban elébb s aztán lejátszva,

vagy a megvalósítás játékából kiszűrve maradandó rögzítendőt,

mi messze vagyunk ettől, közelebb zenészek, kik le tudják játszani nekünk.

Ez a művelet is érdekes, mert összhangzat nagyobb arányát vezényelni

szükséges, ugyan mindenki maga képes valóságba áttenni a jelet,

de minthogy nem vagyunk teljesen egyforma gépek, ahány hangszer, annyi finom

eltérés, rezdülés, karmester felügyeli, hogy együtt dobbanjon zeneszív.

A régebbi eset, ősi akár, hogy a nép ajkán szólt, körében őrződött

a keblet duzzasztó dalok özöne, vagy a búsulóké, siratóké, de

az együtt dalolás, tánc élményét csak közelíti mai zenehallgatás,

ezért nem bírunk magunkkal és egész testünk mozog könnyűzene terében.

Utoljára hagytam azt a magas fokot, amikor helyben, akkor születik

az a zene, amit előad mestere hangszerének, műfajának és értő

füleknek, mert kell a közönség is az örömhangulathoz, megélt szabadság

üzenet-befogadással létrehozásához, ami minden zene célja.