Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1280.

1280.

Tudás és nemtudás között éles határt húzni

azok szeretnek igazán, akik nem szoktak kételkedni

tudásukban, mert magátólértetődő és napnál világosabb,

amit tudnak, nem is merészkednek

csak ismert mezőre, hol sem mocsár nem húz le,

sem rejtett akna nem robban, szilárd úton sétálnak.

Ám kérdés, hogy csupán sétagalopp-e az élet,

meg lehet-e úszni hitet romboló ismeretrobaj nélkül,

amikor már erősebb az ellentmondás,

mint az azt feloldó magyarázat

a tudomány betüremkedése miatt a mindennapi életbe,

s kérdésre választ vár az ész mellett a lélek is.

Hogy e kettő között van-e, s mi a különbség,

maga nehezen kezelhető, pedig világos,

hogy egyik a tapasztalt felől összegzi a tudást,

a másik a szellem igényességét képviseli,

összeegyeztetve a pillanatnyit a hosszútávúval,

kicsit a naggyal, s mindezt egyazon módban.

Mert az a helyes és megnyugtató út,

amikor nincs külön valósága a szemmellátható

kézzelfoghatónak és a gondolkodás saját tárgyának,

nem két malomban őrölnek, hanem

ugyanannak a világnak termékei, de éppen sajátosságaikat

a leghűebben megnyilvánítva nekünk.

Ahol aztán csőstül jönnek a nemtudomok,

ha elég őszinték maradunk az egyes kirívó-kihívó

ügyek esetében, hogy meddig felel meg

az addigi értékfakasztott magatartás, avagy

mikor kell újat alkotni, jobban mondva belevágni

a még sosem próbáltba, de nem felelőtlenül.

Ez nem új létrehozása, hanem annak felbukkanását

követő válasz, előbb persze fel kell ismerni,

elismerni létjogosultságát tagadás helyett,

s ha nem iktatjuk ki, akkor beillesztendő

a maga szerepébe további életünkben,

hogy használni lehessen jó rendeltetése szerint.

Mit szabad és mit nem, miből mennyit,  miről ne

maradjunk le s mi felesleges, naponta, percenként

ilyen döntési helyzetben találjuk magunkat egyre,

s e dolgok nem avulnak, felhalmozódva tornyosulnak,

fejünkre nőnek, ha elmulasztjuk a kellő időt

kényelemből, vagy akarat- s tudáshiányból.

Még rosszabb, ha rosszul döntünk, válaszolunk,

akkor már jobb megvárni a mások példáját,

ami hogy ne legyen vak vezet világtalant,

mégiscsak mélyére kell látnunk korszakunk saját

és a történelem megelőző viszonyai tanulságának,

lényegének, mihez okos igaz emberek szükségesek.

Tőlük nyerhetünk többet, mint amit, amennyit

mi tudunk, de csak ha belátjuk nemtudásunk,

azaz el merünk menni tudásunk határáig és

azon túlra bátran, ismeretlenséget pedig az ember

megismerő képességére bízva, minek során

kapcsolódunk össze teljességgel a másik emberrel.