Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1293.

1293.

Amikor még a kommunizmus rémsége volt

nemcsak riadalom, hogy hamar bekövetkezhet,

már a kertalján van, ablakunkon kopogtat, hanem

valós arcát mutatta, gyászos következményű

intézkedéseit kellett egyre elviselni, népnyúzását,

lélekölését, – minden jóba kapaszkodtunk.

A jó hitébe, a gondolkodás emberi mivoltába,

a szabadság és igazság kincsének bármilyen

áron való megőrzésének vélt módjába,

keresve a megerősítő eszméket és elvetve

a nyilvánvalóan károsakat, de közben mindazt

titkolva, hogy ne essen bántódásunk érte.

Mert tudtuk, „semmi sem tart örökké; Százötven

év alatt sem lettünk törökké”,[1] túl kell élnünk

mennél többen, kell a maradékunk a jövőnket

építeni, de már az átélt borzalmakat is figyelembe

véve, nehogy visszajöjjön, ami elmúlt, minek

vége lett, mert hittük, így fog történni, istennek hála.

A magyarok istenének, akiről nem feledkeztünk

el sosem, hisz’ mások köröttünk méginkább

saját magukat istenítették, bár istentagadást

mímeltek, azaz népüket szolgálták, akár másfelé

tett árulás árán is, egyetemességet elnyomásra

szűkítve, mi minket sújtott leginkább.

Már akkor láttuk és megtanultuk, hogy

a világ látszata nem azonos a véres valósággal,

amit fegyverekkel vívtak ki, nagy áldozatokkal,

ami elnagyolttá tette a győzelmet is,  a nemzeteket

megalázták, újra szolgák legyenek, mint

korábban mindig az írott történelem során.

S csak kiváltásos réteg boldogulhatott igazán,

de a berendezkedést mindenki szolgálhatta,

s az okosak, tehetségesek hivatástudatuk

kedvére, míg szerencsét elkerülők, tanulatlanok

inkább megszenvedve az élet javaiért, nem

volt abban a rendszerben sok előremutató.

Így hát a változásra várva, azért csak keveset

tehettünk, de tettük a lehetőségek szűkre szabott

kerete között, felismerve, hogy a minket ért

 kegyetlen külső és önelnyomás segítette

mások könnyebb sikerét, gazdagságát világszerte,

kétféle tábort alkotva ugyan, de egységként.

Azaz volt akkor is valami mélyebb összefüggés,

érdekalap, amit nem hoztak nyilvánosságra,

de csak-csak kiszivárgott, illetve a múltbeli több

szövetségnek is a jelenig nyúlt az árnyéka, s

lehetett tudni kölcsönös függőségről is, hogy

egymást fenyegetve rendezték el legjobban dolgukat.

Így elmetársnak a mesterséges eszmesivatagban

ezesetben csak az örök értékek, örök igazságok

maradtak, ésszerűség, érzelmi egészség, amit

az eszmetörténetből is meríteni lehetett, de

voltak kortárs szereplők, kik szabadon

fejthették ki a korszerű egyetemes emberit.

Rájuk is figyeltünk, amennyire lehetett, és

a mi nagyjainkra jobban, mert az itteni talajból

nőttek ki, ahol a gondok régóta súlyosak, s

eközben amikor eljött az idő, hogy a

világfordulatot országunk, nemzetünk és népünk

is a maga javára felhasználja, csalódnunk kellett.

Mert már készen voltak az olyan megoldások,

és annak levezénylőit is titokban kiképezték,

helyzetbe hozták, melyek idegen érdekek

mentén indították meg az átalakulást, hamis célokkal

s káros eszközökkel, hogy hamarosan éreztük,

csöbörből vödörbe estünk, de nem volt ellenszer.

Azóta fokozatosan, aprómunkával mégis éled

a nemzet, szerzi vissza erejét, érvényesíti saját

legjobb tulajdonságait, de csak lassú folyamatban

eredményt elérve, a világutánzás kísértését

lehető legjobban visszaszorítva, mert

ott nagyobb baj lett, mint itt volt régen.

Amit mi végigszenvedtünk, az most tehát

ott kopogtat, nem kérünk belőle, de az

ellenállásunkat gyengíti, hogy az ellene felhozott

érvekből hiányzik a régebben megfogalmazott

kritikák éle, sőt mintha azt épp magunk ellen

fordulni látnánk, és ez félrevezet minket eszmei téren.

A szűk látókört akarják ránk erőltetni ördögi

körökből s megtévedt mieink, hogy gyűlöljünk

minden egyetemes emberit, mintha nem mi lennénk

annak legjobb letéteményesei, legrégebbi ismert

fennmaradt népként, kinek bár volt ókora,

azt egész világösszefüggés elvitatja s -veszi. 

Amint őskorunkat is, mintha az ember

akkor még a levegőben lógott volna, s nem

földön élt volna, máig elérő nyomokkal,

következményekkel, amikért harcolnunk kell hát,

feltárva felmutatva a világnak, mint annak többi

részét is bevonni az emberi előtörténet valós képébe.

---

[1] Kabdebó Tamás: Memento libertatem. http://www.szozat.org/index.php/lira/tartalom/3357-kabdebo-tamas-memento-libertatem.