Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1299.

1299.

Meg kell becsülni a sok aprómunkát,

ami életünk menetét illeti, biztosítja a napi

kis eredményt éppúgy, mint a hosszútávú nagyokat,

a cseréptetőt egyenként rakják fel, mégis egységes

képet mutat végül, az ételfőzés sok fűszert

felhasznál, hogy aztán az eledel illatozzon.

Az íz mint összetettség azonosítja, amit jóízűen

megeszünk majd, és az életünknek is van ilyen

íze, törekszünk, hogy kellemes lehessen, de

előfordul, hogy savanyú a szőlő, vesztesekké

válunk valamiért, vagy keserű kenyérre

fanyalodunk szorult helyzetünkben kis-nagy időre.

S ha már itt tartunk, kis-nagy veszteségnél,

megelőzte azt a munka hiánya, amit mi nem,

mások elvégeztek, vagy csupán előnyös helyzetbe jutottak,

ezért kell nemcsak a jövőt tervezni, de végezni

a napi feladatot, ha szokatlanul nehéz is,

reménytelen, de kis akadályt könnyű átugrani.

És a kicsinységek felhalmozódhatnak jó és rossz

irányban egyaránt, rajtunk múlik, hogy lusták,

tehetetlenek, vagy szorgalmasak, eredményesek

leszünk, legyőzzük a pillanatnyi elmezavart,

a nagyravágyást, és aztán megelégszünk a közvetlenül

adottal, s teremtünk többletet, mikor lehet.

Ez a teremtés nemcsak javak előállítása,

hanem élvezetükben való osztozás másokkal,

olyanokkal, akik nélkülünk nem lennének,

boldogság-teremtőnek is kell tehát lennünk,

kiterjesztve családon túlra, hozzánk mindenben

hasonlókra, mert rájuk aztán mindig számíthatunk is.

Azokra nem, sem most, sem később, akikkel

versenyzünk adott időben, térben, hogy ki

fölözze le a sikereket, többleteket, bár szép arcuk

mutatják felénk, a versenytársak nem társak semmiben,

inkább ellenségekként hatnak, nekik pusztulásunk is

belefér a játszmába, mert nem közülünk valók.

Fel kell tehát ismernünk, hogy kivel társulhatunk

jószívvel, s kivel nem szabad, kinek van még máshonnan,

messzebbről is gyümölcsöző kapcsolata, mi nekünk

nincsen, mert csak egymásra számíthatunk, s még ha

nehezebb is a célunk felé menni, de el kell végezni

az aprómunkát, a napi kislépéseket megtenni.

Mindenki látja az édesanyákat, nem

lázonganak, hogy kicsinyük lassan növekedik,

hanem éppenséggel észlelik és élvezik azt a

naponta való gyarapodást, amit a finom mérleg

mutat is, de inkább értelmi oldalon látszik, ahogy

a gyermek szent észereje nyiladozik bővülve.

Ugyanilyen megelégedettség kell erőt vegyen

rajtunk minden percünkben, amit lélegzettel,

izomtevékenységgel és lelki működéssel töltünk,

átélünk, akarattal cselekszünk, s türelemmel tűrünk,

ha kell, áldozattal, vállaljuk azt a napot, s a többit,

mert csak tevően léphetünk még előrébb.