Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1301.

1301.

Megtévesztettség-állapotban döntő tényező:

nincs tudomása róla, aki elszenvedi, saját

táptalajból borul virágba nézete, erőst úgy érzi,

szabadsága lángol, mikor érvel mellette,

s aki ellene van, szellemileg elmaradott,

sajnálandó, s néha megvetendő is jogosan.

Az ellenoldal viszont ugyanezt gondolja őróla,

amiért megfagyhat köröttük a levegő,

átjárhatatlan közeggé válva, lehetetlenné

téve a párbeszédet, ahol elsődleges feltétel

azonos fogalmak használata, belátva

keletkezésük, felépülésük körülményeit.

De ha a világnézetet valamilyen eltérő helyzet

befolyásolja, aminek különbözősége egyik

rétegnek kedvező, a másiknak nem, akkor

nem közömbös megnevezés születik, hanem

értékelés, és a szó mást és mást fog jelenteni

üdvös vagy káros felhangokkal eltorzítva azt.

Ilyen összefüggésrendszerben nem tudhat

megvalósulni egyetemesként használható nyelvi

érintkezés, s földhözragadt lesz, mi nagy tragédia,

mert egyébként az emberlényeg veszik el,

hogy a legkisebb hozzátételek gazdagítják

egyének részéről, növelik a nyelv leképező erejét.

Majdhogynem kiesik ugyanis a szemléletből

a szempontrendszer fele, és csonkán, bénán

gondolkozik, aki nem az egészet veszi figyelembe,

csak magára, elve, iránya győzelmére ügyel,

megsemmisítené akár, ha tudná, a túloldalit,

így viszont szegényebbek leszünk végül sajnos.

És mintha ezt látnánk ma, nemhogy kibontakozni,

de valamilyen alakban már régóta érvényesülni,

s a baj az eddig felvázolt képnél annyival

nagyobb, hogy már tovább lépett az értékelt fél

a dicsőítés felé, míg az értéktelennek besoroltat

lenyomták az undorítóság legmélyére.

Innen és onnan nézve tehát ördögöt látunk ott,

ahol angyalt mutatna magáról a szereplő,

bár az angyalság azért rendelkezik csábítással,

míg az ördögséget senki nem választaná, vállalná

önként, tehát már az egyensúly messze nem áll fenn,

és küszöbön a bukás, ha mindkét fél téved.

Egyik, a hatalmas mellőzi a kicsi, becsületes,

hűséges, szorgalmas emberképet mint

szükségtelen luxust gyakorlatias sikerközpontúságában,

kitéve magát esetleges természeti csapások

végzetes kárainak, hiszen végső szélsőségig

feszített húron pengeti talmi fényűzését.

Másik, az alantas elfelejti gyakorolni

igazi tehetségét, a természet lágy ölén nyugvó

elemi létezését, s ő is kiszolgáltatott lesz,

ezért nem egymás ellen kellene harcolni mostantól,

hanem éppen a megtévesztettség ellen,

belátva eredetét felszámolni működését.