Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1302.

1302.

A végtelenséghez képest a belátott végesség sokkal

kisebb arányú, mint a jéghegyhez képest a jéghegy

csúcsa, és van ezenközben még egy nagy baj,

hogy természetét sem tudjuk felfogni, nem jég és

jég, mint a példa anyaga, hanem a végtelenségnek

megnyilvánulásai vannak, azt érzékeljük.

Korábbi időkben a külső természet mutatott

jeleket nagyságára, aminek aztán sosem értünk

a végére – ma már óriási távcsövekkel,

s ezenközben megfejtettünk távoli hatásokat

számunkra közelségben, megsejtve, hogy létezik

bonyolult, egymásraépülő világösszefüggés.

Ennek is van azonban sok-sok területe, ahová

még nem jutott el az emberi értelem figyelme,

valamint megragadhatatlanul sok és így

ismeretlen adat, amit ugyan feltételezve

gondolhatunk, de sosem jutunk birtokába, és

valahogy elérve sem tudnánk vele mit kezdeni.

Ugyanakkor ha a csillagfejtés s csatolt regéi

mögötti tiszta égitest-világ valódi hatásait

keresnénk, sehová sem jutnánk, olyan nagy

a feladat, illetve a terep, de hogy van szoros

kapcsolat, már nyilvánvaló régen, csakhogy a

véges képességünk kudarcot vallott vésősoron vele.

Ezt csak a legmerészebb okosok merték belátni,

bevállalni, s fordultak a külső világ – a mienké is – belseje

felé, s talán még nagyobb meglepetésre

a külső végtelen bizonyosságáról, itt is

feltárulni látszott az a végtelenség, már-már

észveszejtő mélységekkel mutatkozva rejtélyesen.

Kiderül végül, hogy nem a végtelenség,

hanem a világ végessége lenne bizonyítandó

valójában, igen, igen, a tárgyaké is: ujjunk vége

látszat, van olyan megközelítésű eszköz már,

hogy az asztal széle egybefüggő a levegővel

mellette, – amivel kezdeni tudtunk aztán.

Olyat tettünk, persze hosszú, áldozatos

tudományos munkával, amivel működőképes

elvi megragadást, elméleti leírást adhattunk

a végtelenségből kiszemelt, kimetszett

jelenségekről, meghatározottan a feltételekre

nézve, de legalább a kísérlet erejéig sikerrel.

Olyan világ nyílt meg, melyet bejárni már

nem elég egy élet, ezért aztán „az emberi

fejlődést” a tudósok nagy serege, s nem egy

hadsereg tudja előmozdítani, nem országokat

meghódítva, hanem létezésünket ismerősebbé

téve tudatunkban éppúgy, mint az élet gyakorlatában.

Már nem tárgyakat, egyedeket számolunk

egészekként, hanem törtrészeket, feltételezetten

bonyolult rétegződések viszonylatait, állandó

változásait, olyan kifejezéshalmazokkal,

melyek csak erre jók, és a műveletekben újra

újfajta csodaeszközök segítenek minket.