Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1309.

1309.

Célkeresők – lehetne a hű elnevezésük azoknak,

akik külön célt keresnek életnek, világnak,

értelemnek, érzelemnek, kapcsolatoknak, holott

ezek mind magukban hordozzák céljukat, nem kell

nekünk megtalálnunk hozzájuk szóló kulcsként,

hogy kinyissuk titkukat, jól működtessük őket.

Kezdjük mindjárt az élettel, világos, hogy

fordítva van, nem én adok neki, hanem ő nekem

lehetőséget, hogy betöltsem rendeltetését, ami

majd célomként értelmezhető, pontosabban,

szándékomként, kihozzam magamból a legtöbbet,

kifejlődjek és működjek, boldoguljak és boldogítsak is.

És az élethez kell a világ, melynek innen nézve

nem kell keresni ennél többet, hanem ismert

folyamatok kezdetét látva benne, az ismeretlen

forrást közelebb hozni megismerő eszközökkel

hozzánk, de nem átfogó szemlélettel tekinteni rá,

úgy, mintha mi ki tudnánk fürkészni szándékát.

Azaz értelmét, holott csak annyit tapasztalunk,

hogy mi látjuk értelmesnek a körülöttünk való

rendet, elrendezettséget, egymásra épülést, de

ez csak a felszínes elképzelésünk volt, minden

közelebbi pontos vizsgálat éppenhogy

káoszosnak találja az érzékelhetetlen méreteket.

A mi miért van, mit mi okoz kívánalmunkat mintha

nem teljesítené sem a világ, sem az élet, egyrészt

bonyolultabb annál, hogy egyből megértsük,

képzetes fogalmakat kell kitalálnunk hozzá,

másrészt ez bizonytalanná tesz bennünket értelmünket

illetően, hogy az csak alkalmazkodás hozzá.

Pedig mi értelmesnek azért tartjuk magunkat,

mert alkotunk, kitűzzük a célt és akarattal

megvalósítjuk, s ez így is volt sokáig, használtuk

a világ adottságait kedvünkre, de a részecskékig

érve kicsúszott a talaj a lábunk alól, és az

értelemnek is más összefüggésrendszere lett.

Inkább érzelmi életünk szolgálata, mint

függetlenedés tőle és attól, ami a világhoz köt,

mintegy önállóvá tenni az észt, nekünk szolgáljon,

ne kettőzze meg világunk anyagi és szellemi

létezésre, utóbbit tekintve értelmesnek, míg

előbbi csak megismerés, feldolgozás tárgya. 

Mert ilyenként magasabb szellemi létezést

képzelünk magunknál, akinek már lehetnek

céljai, szándékai, éppen a világgal, életünkkel is,

és ekkortól kezdve nem annyira a világ fog

érdekelni bennünket, hanem e magasabb

értelemnek velünk kapcsolatos célját megtalálni. 

S itt most visszakanyarodtunk a kiinduláshoz,

célkereséshez, de meddő módnak látszik ez,

jobb a céltalan célszerűség elvét követni, nem

külső elv vezérlését vélni a magunkban, általunk

találtakban, hanem saját célunk teljesítését,

s akkor még a közösségi életről nem is szóltunk.