Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1334.

1334.

Ki szorul segítségre és ki  nem, attól függő,

miről van szó, mit akar tenni, hol tart már abban,

és nem attól, hogy ő milyen alkat, lelkierős

vagy gyenge, örök gyerek, vagy felnőttként él rangban.

Eszébe sem jut igazán, mire alkalmatlan,

nem vállalkozik olyanra, amire képtelen,

de ha olyanban kezd sután-bután bukdácsolni,

legyintünk rá, küzdése mennyire értelmetlen.

Viszont szívesen felkaroljuk, ki nekünk kedves

ügyben kezdeményez, ámbár félúton megakad,

vagy az induláshoz nincs elegendő ereje,

pénze, de kedve, tehetsége jó bőven fakad.

Külön dolog, és nincs is meghatározott tárgya,

célja, amit személyiségfejlesztésnek hívnak,

ahol olyanok adnak tanácsot, mintát, valós

példát, akik maguk egyensúlyos lelket bírnak.

De ezt is úgy kell tenni, hogy hatékony lehessen,

ne érezze, aki kapja, milyen elmaradott

másokhoz képest, hanem rajongásig szeresse

meg, ami a nagy többségnek egészséget adott.

Azaz váljon nyilvánvalóvá számára

a saját hiányossága teljességhez képest,

és hogy az nem bűnösségéből fakadó teher,

pótlásával gazdagabb, édesebb lesz az élet.

Jó lenne, ha azok, akikkel minden rendben van,

nemcsak gyógyítandókra figyelnének, nemcsak a

céljaikkal megegyező folyamatok

kezdeményezőit támogatnák, de társakat

a létezésben, azok elkötelezettsége

nélkül, menjenek bár olyan irányba, ahová

nem tudjuk követni őket – hozzá-nem-értők –, akik

tehát hisznek az emberben, éljen hitük soká!

Kapjanak köszönetet áldásos tevékenység

végzői–támogatói egyaránt, jövőből

visszatekintő módon a jelenben, magukat

látva eme másokban, nem félve az eltérőtől.

Hiszen egyébként tele van az életünk ilyen

viszonyokkal, csak nem kap elég kiemelt hangsúlyt,

minden szerkezetet, eszközt, amit úgy használunk,

hogy nem ismerjük működését, folytatunk hancúrt

vele, általa, mert javunkra válik, szerencsés,

élvezetes, már elképzelhetetlen nélküle

a mindennapunk, úgy vettük meg, áldoztunk rá időt,

hogy nem tudtuk, mibe mártózunk, mi farka-füle.

Mégis megvagyunk, haladunk utunkon s időnkben,

belenyugodva, hogy sok van már, mit mi nem érthetünk,

mert nagy a világ, sőt végtelen, és részeseként

részesülünk belőle, ami elősegíti,

hogy működése fennmaradjon, viruljon ekként.