Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1343.

1343.

Örvendezésben és jajongásban közös gyökerű

sikert és sikertelenséget ünnepel, gyászol

az ember, hogy nem tőle függött, kiérdemelte,

avagy haragos arcát mutatta felé Isten.

Az örömöt megemeli Isten derűs arca,

fényezi, egész a tombolásig hevítheti,

a bánatot mérsékli, hogy teljesíthetetlen

követelménnyé felsőbb döntés sorolta a célt.

Tanulság kellene legyen ebből, hogy életünk

harca jobb, ha józanul folyik, nincs benne mámor,

de legyen bátorsága, ki elindul, nagy mersze,

éles legyen fejsze, de főként összpontosítson.

Még így sem garantált, hogy kitűzött feladatát

teljesíti, hiszen láttunk már eszközt repedni,

acélt is, izmot szakadni, bár csak ritkán, hiszen

ahhoz túl kell erőltetni magunkat, anyagot.

Önzetlen örömforrás a másik, többi ember,

családtagok és barátok, ismerősök, de még

távoli esetek is manapság, tudunk róluk

azonnal, közvetíti őket modern közhírgyár.

Ami megtévesztést is hordoz magában, mert a

beleszólásunk, ráhatásunk hatványozottan

lecsökkent, mégis érzelmileg azonosulunk,

elér dicsőség, magunkra veszünk kudarcot.

Úgy érezzük, részesülünk minden földi jóból,

bár a valóságban közünk nincs hozzájuk, de érzés

szintjén beleéljük magunkat, amint veszteség

alkalmával is könnyezni kezdünk önkéntelen.

Gyakorlatilag megráz mindenki halála és

zokogásba kezdenénk legszívesebben, ámde

tartani kell magunk, mert legalább mi megúsztuk,

s háborúban ránk erőltetett egyoldalúság.

Hogy csak sajátot sajnáljunk, gyűlölt ellenséget

lelkünkben is el kell pusztítani, ugyanígy a

mások öröméért te minek szurkolnál, hangzik,

törődj a magad dolgával, ott intézz előnyt.

Azaz mintha maga Isten lenne a karmester, de nem

együttességet vezényel, hanem véres versenyt,

öljük, irtsuk egymást, úgyis sokan vagyunk már itt,

míg a végén beteljesítjük rejtett szándékát.

De ez nagy tévedés, inkább szándékos hazugság,

olyan megengedhetetlen hivatkozás, amely

felmenteni rendeltetett „a jóért tett rosszat”,

mintha gondviselés helyére akarna lépni.

Így pedig a düh uralkodik el rajtunk, látva

egyik ember s tábor ördögi mesterkedését

a másik ellen, ahol így már sem örömködés,

sem elsiratás nem képes valóságos lenni.