Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1347.

1347.

Hanyatló történelmet élünk, hiába a sok

áldozat a múltból és az örök remény, kevés

előrelépést lát a kortárs halandó, sasok

tört szárnyaként pislákol bennünk életremegés.

Hittek a jövőben, értünk harcoltak halálig,

akiket megtagad mai tehetetlenségünk,

hogy nincs hadseregünk, nem fegyverkeztünk fel álig,

s ha van mindez, legfeljebb túszként benne égünk.

Mert az ellenség már mindig sokkal erősebb lett,

akármerre nézünk, gyűrűbe zártakat látunk,

úgy kezelik a népet, mint az eszelőseket,

úgy látszik, nem mindenkit szolgál modern világunk.

Ami meg lett hirdetve emberségesség kapcsán,

ne dőljön hit, biztonság dominó mód fejünkre,

hanem szorgalom mézével legyen tele kaptár,

büszkén nézzünk észtől kiviláglott szép egünkre.

De aközben is volt, támadt elég kétely persze,

hogy a béke mögött szunnyad a háborús parázs,

amit kirobbantani mindig lesz elég mersze

azoknak, akiket nem elégít ki létvarázs. 

Hogy élünk, s valahogy mindenki magára talál,

főként ha tettekben őrzi a hagyományokat,

értelmét, célját kimunkált életből jön halál,

édesen érint a siker, ha szolgál másokat.

Viszont a mese aztán másról kezdett el szólni,

minthogy a végén megtaláljuk a boldogságot,

olyan helyzet támadt, melyből senki nem jön jól ki,

amiben éppen a legmagasabb körünk sáros.

Mintha megbolondulna, aki magas polcra jut,

egyáltalán nem mindegy, hogy miként került oda,

gazdagság, hatalom, ami megnyit látszatkaput

a mennybe, de az valójában a pokol hona.

Lehet kimaradni a szenvedésből, amikor

másoknak okozzuk, ekkor testi kín elkerül,

de visszajön a lelkeken át, ahol vasszigor

érvényes, mert értelmünk szellemvilágba merül.

Ott pedig sűrű sorban jönnek szembe hiteles

elmék szülötte örökké érvényes törvények,

amiket megszegő kiutat hiába keres,

így bukottakkal születnek az ördögi lények.

Akik utána már a rosszat szolgálják többség

szempontjából tekintve, s ők úgy érzik, ellenük

összeesküdött a mindenség, nincs már különbség

jó és rossz között, minden nappal szűkül a terük.

Pedig az végtelen, mint a jóindulatnak is

kellene lenni, de könnyen jön kísértés zárni

javakat, kénnyel adagolni, ám látja vak is,

túlnövünk bajon, ha nem lehet igazság bármi.