Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1365.

1365.

Anyámmal azonos vagyok, ő hozott világra,

amikor életet adott nekem, kérdezetlen

tette, hiszen nem voltam előtte, nem volt kitől

kérdezze, akar-e lenni, s ez nem volt véletlen.

Másként ugyanis nem lehetséges folytonosság,

amit a már élőktől megkövetel, hogy élnek,

élvezik a sorsuk adta világösszefüggést,

annak hű emberi kifejezőivé érnek.

De ahonnan ez az emberiesség származik,

ahol lehetségessé vált az emberlét foka,

no, nem testileg, de abban a szellemiségben,

hol ma is vagyunk, a hely annak anyaként oka.

Anyaföldnek mondja a nyelvünk a szülőföldet,

és ez táplál bennünket naponta eledellel,

de csak szorgalmunk árán jutalmaz javaival,

Kárpát-medencei tejjel-mézzel, hegy-völgy mellel.

Ám az apaföld, hová hódítókként érkeztek,

akik ott urakká válván máig mindenfelé

emelkednének más vállán erőszak-jólétbe,

miránk is ránk-ránk törtek sokszor már eddigelé.

Pedig az apának is megvan a maga dolga,

de az nem a harci hősiesség gyakorlása,

mire a katonákat királyuk kényszeríti,

hanem a szellemes eszközök feltalálása.

Közelebb hozva a csillagokba rejtett tudást,

mit a maguk módján őseink képzeltek oda,

mert a világ végtelensége megengedi, hogy

minden korban megújuljon az értelmi csoda.

Ez ugyan visszatekint múlti tanulságokra,

de képes jelenvalóságot átértelmezni,

önállósítva magát képez folytonosságot

mindazzal, mi a hatékonyságot kiterjeszti.

Ami megfelel a szülőföld elvárásának,

támasztva sok jó–rossz esemény emlékezete

által, megszólal bennünk a hely szelleme szintén,

ne csorbuljon az ember szépre nőtt természete.

Hogy végigjárván a nemzetté fejlődés útját,

teremtsünk gyermekeinkből egész felnőtteket,

kikből nem hiányzik semmi, és olyan gazdagok

képességben, hogy ámultatva tesznek tetteket.

S ha ma hiányzik a nemzedékek közti béke,

erre kell figyelmeztetnünk fiút, lányt, mindenkit,

hogy a mibenlétünk nem semmiből állt elő,

magtalan emberiség nem nevelne fel senkit.

Az apa magja, az anya földje egyesülve

teremti, majd termi gyümölcseit, azaz minket,

s hogy a háttérben vagy fölöttünk istenség lebeg,

hab tortánkon, melyet nekünk kell megsütni mindet.