Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1371.

1371.

Életünk az első lélegzetvételtől kezdve

tart az utolsóig, de csak kétszeres felszínes

látásmódban, mert ez kizárja az anyaméhben

töltött időt, és a lélek halhatatlanságát.

Pedig már a fogantatásunk előtt szerető

odafordulásban van részünk, ugyan még csupán

egy általában vett gyerek, fiú vagy lány célzott,

de azok közt ott vagyunk mi, akik megszülettünk.

Hogy ezt a szülői vágyakozást gyermekükre

lehet-e lélekképződésnek tekinteni, még

csak fel sem igen vetett kérdés, nemhogy választ is

tudnánk rá adni, mert nagy titok rejlik mögötte.

Ami összefügg egyébként halhatatlan lelkünk

tovább létezésével a halál után, mert az

nem fér össze a keletkezés egyszerűsége

állításával, amit nemzéshez társítanak.

Valami isteni beavatkozás sejlik itt,

a természetnek elérhetetlen finomsága

a kicsinység tekintetében, de elképesztő

ereje a mindenre kiterjedése szerint.

Ezt az erőt tehát inkább alapnak tekintsük,

kiindulásnak, ami minden alatt húzódik,

s ami aztán felépül rá, és legmagasabbra,

az épp az ember, pillanatnyi tudásunk szerint.

De ez a tudás öröknek látszik, szerkezete

következtében, bár bölcselők és istenészek

tesznek fölénk angyalokat, és magát a Végső

Szellemet, de ha aki alap, akkor máshol van.

Vagy ami, ezt sem tudjuk eldönteni, emberhez

hasonlóként tudjuk kezelni, de ez a tudás

álképesség is lehet, megtévesztő, s onnan van,

hogy mindent magunkhoz hasonlítva közelítünk.

Kimondjuk, hogy kicsinységünk miatt lehetetlen

felérnünk hozzá, ugyanakkor úgy teszünk, mintha

mégis sikerrel ostromolhatnánk kéréssel és

imával, megkönyörül rajtunk földi királyként.

Hogy ez önellentmondás, istenkáromlás lenne,

ha valóság lenne, nem gondoljuk végig, csupán

az orrunkig látunk, s azon belül önzősködünk,

letagadva, hogy más eszközök visznek sikerre. 

Emberközi megállapodások felrúgása

például, ha a többség elhitte betartását,

mialatt a hitszegő kisebbség kemény szívvel

maga felé hajlította „gondviselés” kezét.

Ezért a csillagászati háttérsugárzáshoz

hasonlót kellene talán inkább látnunk lelkünk

örökléti sorsa táján, hogy nem a  semmiből

jövünk s oda tartunk, van alap örök reményre.