Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1390.

1390.

Tele vagyunk költészettel, minden szavunk leírták

már egyszer legalább híres vagy kisebb költőink, így

idézni lehet őket majdnem minden helyzetben,

a tanulság nyilvánvaló és megfogadni illene.

A hazáról például, hogy szeretete nem avul,

minden korban kötelező, nem is adjuk most alább,

mint régen volt, így katonának állnak sokan, béke

idején szintén, ámde áldozatra vállalkoznak,

talán meg sem fontolva annak teljes súlyával ezt,

hogy harcolni kellene, ha háború törne ránk, s költők

tartják éberen mindannak a vélelmét, mi ezzel

jár az estben, ha lőne rájuk ellenség.

Hősökké válnának, ha győznének, ha nem, mert benne

van a háborúban, hogy elvesztjük a csatát, embert

is nagy tömeggel, és házakat rombolnak, nem marad

menedék senkinek, ezért kell békét jól őrizni.

Aki csatában meghal vagy a bombázás alatt,

anya szülte mindet és siratja őket családjuk,

felfoghatatlan veszteséget jelent az elveszett

élet, mégis ránk erőltetik, folyton megismétlik

a föld kerekén valahol, és egyre több helyen az

ellenségeskedést, mi rombolással jár, mintha

nem volna elég hely az építkezésre, jövőnket

bővítésre, pedig csak látszat, hogy túl sokan vagyunk.

Nem kell költőnek lenni, hogy érvényesen belássuk,

milyen kevesen vagyunk ahhoz képest, amilyen nagy

feladatok vártak megoldásra számunkra minden

időben, és eddig teljesítettük is parancsát.

Lehet cifrázni, honnan érkezett az a felhívás,

égi magasságból, vagy a szívünk mélyéről, mert a

tartalma a lényeg, hogy az élet adja a célt, és a

megoldás a jutalom, nincs érdem ezen felül.

De nem mindegy, hogy mit szolgál ki erőnk és tudásunk,

hogy ne menjünk félre, félre kell tenni rossz hajlamot,

ebben a szeretet legyen döntőbíró, ossza meg

értelmének irányát, aki szélesebben látja,

mi tart meg emberségben, s értelmetlenség száműzve

legyen, bármekkora szent tehén, megszokottság olykor

áldás, olykor átok, így eldönteni kötelező,

most éppen mit ne tegyünk tovább és mi újat hozzunk

divatba őrült lelkesedéssel, hogy ne késsük le

a csatlakozást a jóhoz, ne szalasszuk el a jó

alkalmakat, amikor vérontás nélkül meg lehet

egyezni, egymáshoz társulni, megmaradni épen.

Sőt az ilyen világ rögtön szépül, gyarapodik, mint

költők álmodták, annál is szebben, mert a valóság

önmaga dísze, és jelentősebb, mint a gondolat,

de azért a kettő egyensúlyára szükségünk van.