Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1396.

1396.

Szívesen szoktuk emlegetni a „minden ember”-t,

akiknek összességére kevésbé gondolunk

ilyenkor, inkább csak olyan általánosságra,

hogy a földünkön milyen sokan előfordulunk.

És ővelük nagyjából egyformák vagyunk, bár ha

közelről és tüzetesebben egymást megnézzük,

sok különbséget találunk oly részletekben is,

melyekben eddig azt hittük, azonos a részünk.

Minden ember szereti a szépet például, de

hogy ez mit jelent valójában, nem szoktuk nézni,

önigazolásként mondjuk ilyenre áldozván,

parancsszerűen: kell ilyet mástól is remélni.

Ellenkezőleg fogalmazva a minden: senki,

mondjuk senki sem szeret utolsónak érkezni,

amivel biztatjuk magunkat: legyünk pontosak,

ezt ne nyűgnek tekintsük, tudjuk magunk fékezni.

Mert gyakori a fellázadás kötöttség ellen,

mintha kivételesen velünk elbánna a sors,

de ha belekapaszkodhatunk, hogy minden ember

ilyen, átél ilyet, enyhébb az ügy: nem alja, korcs

az én valóm, fölösleges aggódnom emiatt,

sőt, sokszor láthatom, fölötte vagyok a szintnek,

mit átlagembernek szokás tulajdonítani,

legyen önbizalmam, kishitűség: búcsút intek.

Ámde a „minden ember” homályosabb fogalom,

mint a mindenki, mert erről érezzük, közelebb

lévőket jelent és egyenként vizsgálhatókat,

tetten érhető, ha állítás róluk félrement.

De tudjuk, minden egyest nem lehet tapogatni:

nincs-e rejtett púp a ruhája alatt, lelkében

megemészthetetlen göröngy, mit teherként cipel,

legyen hát látszó minden ember erősen s épen.

Olyan, amilyennek lennie kell, kellene, ha

mivel egyformára lettünk egykor megteremtve,

bár azóta sok idő eltelt és természetünk

állandó változást mutat, szabva mégis egybe.

Nem ahhoz képest, akik voltunk réges-régen, de

hogy a maiak hamar kiegyenlítődnek,

meg se szülessen olyan tulajdonság, amit nem

tekintünk aztán egyetemes üdvözítőnek.

Méginkább örömteli az a sok sajátosság,

amit újdonságként fogadunk a többiektől,

magunkhoz képest, és ez végtelenség időben,

mi kevés van, befogadó képességünk megdől.

Helyette örök emberire utaljuk magunk,

vigasztalódva, hogy mindenki ezzel is így van,

mint minden mással, mind egyaránt ki emberként él,

s igen jó élni, bár születtünk s meghalunk kínban.