Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1397.

1397.

A világkeletkezés éppoly emberszerűen

megragadott, elképzelt folyamat, mint az örök

visszatérés elve – hogy semmi új a Nap alatt,

merthogy mi mindig csak elmúlással találkozunk.

Meg keletkezéssel, születéssel persze, ami

sosem a semmiből jön elő, legfeljebb eszme,

gondolat látszik ilyennek, de azért annak is

vannak előzményei, sokszor igen rejtettek.

Több síkon futó dolgokról van itt szó, mert elménk

valóban tud olyat létrehozni, mi még nem volt,

sőt alig megragadható, egyáltalán miként

létezik a gondolat, ha kell hozzá másik fő.

Illetve olyan ember, aki befogadja és akinek

szánták, de e kettő ugyanaz, mert már a közlés

maga feltételez közösséget, ahol eszmét

cserélnek, tanítás, tapasztalat-átadás van.

Amit megelőz az ellenőrzés, az „öregek

tanácsa” megfontolja, megméri, megfelelő

és elegendő-e, amit valaki felállít

tudást, a többiek elé tárva okosságként.

Fontos hát végességünk ténye, nehéz lesz tőle

elvonatkoztatni bármely időben, bár egyre

jobban megvalósul elmék összeillesztése,

a nyelv és a kísérlet ad hozzá kapaszkodót.

Nem kell elölről kezdeni minden nemzedéknek

a világ és önmagunk megismerését, elég

kapcsunk, kötelünk van tudás hegyoldalán mászni

tovább, kérdés, hogy jó irányban indultunk-e el.

Azaz találunk-e érdekeset a hegycsúcson,

vagy inkább a síkságon kellene alaposan

vizsgálódni, érvényesebb-e kiemelkedő

koponyák találmánya, mint tömeg színvonala?

Ez az átlag pedig meghatározza taszítás

mértékét a lehetetlenségtől, elborzadva

a világ helyén gondolt semmitől, hiszen akkor

mi értelme egyáltalán a létezésünknek.

Mert akkor fordított a dolog, azaz létezést

csak mi tételezünk annak, mi körülöttünk

nyüzsög közel vagy bármennyire távol, de azok

ettől függetlenül is olyanok, amilyenek.

Igyekezetünk célja megfejteni a titkot

a nagy és kicsi összefüggései tárgyában

kettős, vagyis kell lennie napi hasznának is,

de lényegét akarjuk tudni és mindenáron.

Ami veszélyes, mert elveszíthetjük hitünket

a magunk emberi hivatásában, ha a cél

egyre változik és távolodik, azaz a lelkünknek

legyen mindig világgal azonos gazdag léte.