Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1399.

1399.

Ó, a szülőföld, egykor milyen sokat jelentett,

mindent ő nyújtott nekünk, mit a világ termett,

domborzatának öblében bújt meg kis falunk,

úgy történt minden, közben tudtuk, ott élünk s halunk.

Szántás után vetéshez rögöt zúzott boronánk,

nem közülünk egy ember, földünk viselt koronát,

vágyakozva figyelgettük, mint érik a termés,

megbecsült volt minden mondás, különösen elmés.

Felnőttkort megelőzte a szép aranyifjúság,

egyéniséggé növesztő élmény volt az újság,

elég hamar mindenki örökre párt választott,

áldást kérve szülőktől rá és égi malasztot.

Iskola csak hat osztály volt és három ismétlő,

egyértelműt tanított, nem maradhatott kétlő,

öregek egészítették ki tapasztalattal,

mi bennük hosszú időn fogamzott alázattal.

Közös erővel építették fel a házukat

a fiatal pároknak, így mutatták az utat

közös boldogulás felé, ne legyen széthúzás,

egyéni hibának számított szertelen túlzás.

Kiemelt szerepük volt a mesterembereknek,

litániás templomi előénekeseknek,

mikor eljött ideje, házhoz hívták a bábát,

a jól teljesítőknek megveregették vállát.

Ilyen volt az, aki visszajött a háborúból,

beszámolni nem tudtak ők csak sok szomorúról,

megtanulta a nép, hogy tenni kell a hazáért,

nemcsak otthon, de távol is, ha hív harc a máért.

Legtöbben helyben éltek egészen halálukig,

lányokat férjhez vittek távolabbi falukig,

ők aztán családostól búcsúkor visszatértek,

mi történt velük egy év alatt, mindent meséltek.

Aki pedig közülük felsőbb iskolát végzett,

messzebbi tájra, városba sodorta a végzet,

de a szülőföld őt is egyre vissza vonzotta,

játsszuk életünket, gyermekkor hozzá a kotta.