Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1405.
1405.
Minek is vagyunk mi társalkotó művészei:
az életünknek, vágja rá egyből megkérdezett,
és bár ez vitatható, mert az miénk egészen,
van benne valami: sok minden nem rajtunk múlik.
Ám a körülményeinkbe beleszólhatunk és
alakíthatjuk, akár kedvünkre is szerencsés
esetben, ha erősek vagyunk, határozottak,
vállaljuk a megismert sajátos irányunkat.
De ami feltétlenül a mi érdemünk lehet,
ha teljesül, és valamilyen szinten szokásos,
az a ránk jellemző világlátás ajándéka,
tudatlan eredménytől tudatos alkotásig.
Mert az is újra rágja és megemésztve nézi,
látja, élvezi vagy elveti a külvilágot,
a benyomásokat, igaz korábbi segítség
felhasználásával, aki ezt észre sem veszi.
Ám annál határozottabb lesz az álláspontja,
mennél kevésbé tudatosítja az eredetét,
hogy az nem isteni vagy természettörvény, hanem
emberi elsajátítás, elmélet, feltevés.
Merthogy az van-e a valóságban, ahogy látjuk,
arról régóta tudjuk, hogy mennyire kétséges,
sőt, hogy termékünkként kellene rá tekintenünk,
ha tudnánk, de inkább jobb felülni a látszatnak.
Az ugyanis teljes, ismerős és barátságos,
míg róla a megtervezett eszközökkel kimért
adat, mit a tudomány mutat, elidegenít,
mert arctalan, szervetlen, csak gépies célja van.
Ezért fordulunk szívesen művészetek felé,
ahol emberségünket érezzük megszépülni,
sokszorozódni, igazi végtelenség felé
behatolni a megismerhetetlen mélyére.
S felmutatják nekünk sorra, mire rábólintunk,
mert olyanok vagyunk vagy szeretnénk lenni, gazdag
lelki tartalmak tulajdonosai, amivel
valahogy örökkévalóság jön le a földre.
Kommentarer