Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1450.

1450.

Mi értelme előadást tartani nem oly nagy

közönségnek, hol alig van hozzáértő, fele

bóbiskol kicsit közben, vagy elakad félúton

a megértésben, és aztán már hiába figyel?

Jó kérdés, de nagyon ritkán kerül terítékre,

senki sem érdekelt megvitatásában, mert az

előadó nem tenné meg erőfeszítését,

és a rendezvény gazdája is hoppon maradna.

Így aztán ott találjuk magunkat egyre a teremben,

ahol újabban majdnem csupán vetítettképes

előadást élvezhetünk, a félhomályban még

könnyebben szunyókálhatunk, monoton hang beszél.

Felolvassa mondanivalóját, ha pontosan

akar fogalmazni, ami szabadon, élőszó

által sokkal nehezebb, és az időkeretet

így tudja jól kitölteni, nem nagyon átlépni.

Hogy mondanivalóját mily mértékben sikerült

átadni, talán a végén, a tapsból, kérdésből,

hozzászólásból kiderül valamennyire, de

biztosat nem tudhat ennyiből, marad a kétely.

No, nem általa képviselt álláspont igazát

illetően, mert arról előtte meggyőződött,

mielőtt előadásra vállalkozott volna,

hanem hogy hatás tekintetében mire jutott.

Hogy csupán kipipálható, megtörtént a téma

felvetése, megemlékezése, előadó

számbavétele, mint aki foglalkozik vele,

nyilvánvalóan ért hozzá, hiszen szépen beszélt.

Vagy érezheti, bevezetett oly fogalmakat,

olyan új elméletet, eszmerendet, mit addig

senki, vagy kevesen tártak fel, érintettek, s így

előrelépett a tudományos megismerés.

Mindez alapja az, hogy az előadás keret,

lehetőség, mi miatt született teljesítmény,

s elegendő bennünk megragadásához, hogy az

ő fejében megfogant, mert közvetlenül jön át?