Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1455.

1455.
Nem is tudjuk, hogy mindent felnagyítunk, amiről
beszélünk, amire csupán gondolunk múltból
és jövőből, a régen voltat mai nagyságra
hozva, az eljövendőnek létezést remélve.
Először is a távolit közelről tekintjük,
kézzel érintjük szinte, ízét szánkban érezzük,
felidézett seb a mi bőrünkön fáj égetőn,
megidézett kedv lelkesít bennünket is nagyon.
E távolságokat úgy győzetjük le háborúk
alkalmával, mintha mai szállítógépeket
használtak volna a seregek, pedig még ma is
nehézséget jelent eljutni messzi vidékre.
Manapság azonban nemcsak papírra rajzoltan,
mereven áll rendelkezésre részletes térkép,
hanem a műholdkép felnagyítható, hogy apróbb
házak is kivehetők rajta, nemcsak nagy dombok.
Akár mozgóképen azonnal láthatjuk, otthon,
fotelból az eseményeket, Föld túloldala
is jelentkezik élőben, s ez a vonatkozás
meghatároz ezentúl minden régi híradást.
Ugyanolyanná torzítja elképzelés, mintha
ma történne mindaz, amiről töredékes
csupán az emlékezet, de kiegészítjük és
„színes szélesvásznú filmen” tudjuk fogyasztani.
Mert igazán örülni az ugyanolyannak
tudunk, amit ma átélünk, minden lecsökkenés,
kicsinyítés zavar minket a múltból, nincs közünk
hozzá, „nemhiába fejlődtünk a mai szintre”.
Az a kis közösség, napi bejárható világ,
amit „az ősembernél” kellene tapasztalnunk,
kívül esik érdeklődésünkön, legyen arany
rajta, drágakő ragyogjon, hogy pillantást kapjon.
De ha nem foglalkozunk kicsiből nagyra növő
folyamatokkal a megelőző időkből, hát
félő, az eljövendőket is megrekesztjük a
mai „nagyság” mentén, megtagadva valóságot.
Comments