Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1462.

1462.

Mai babonaságra sincs mentség, ahogy régit

szintén bírálni kellett, a józan ész sem tűrte

beszűkült okságát, nemhogy a tudós okosság,

a kor elérhető legmagasabb színvonala.

Ezt tagadja meg most, aki mellé áll felszínes

magyarázatok és szépelgő képzelgések torz

igézetének, nem utasít el nyilvánvaló

megtévesztést, hazugságot sorsunk illetően.

Mintha csillagok, bolygók közvetlenül

képesek lennének beavatkozni életünk

folyásába, s ha csak közvetetten, rajtunk való

hatásuk által, akkor is nekik köszönhetjük.

Hogy mit, az nincs kimondva, meghatározva, ahogy

semmi ebben az összefüggéstelen függőség

vállalásban, ránk rakásban, lelki teherként is,

merthogy kötelességet ad egyvérből valóság.

Szószerint értve talán, egyetlen ősapa és

ősanya emlegetéssel, mit már rég meghaladt

a megismert őstörténeti valóság, időt

oly távolba víve vissza, honnét minden ered.

Főként a gondolkodást emelve önállóság

tényezőjévé, mihez minden érzékelési

fokozat hozzájárult előtte, teremtődve,

minek bonyolultsága istentudásért kiált.

De vagy beismerjük annak hiányát bennünk, vagy

ha nem, akkor mégis úgy teszünk, mintha mégiscsak

birtokában lennénk, s meghatározzuk megváltónk,

magunk tulajdonságát hozzá felnagyítva.

És akkor már annak fog kedvezni, aki jobban

szolgája őt, s mi lehetünk, ha mi találtuk ki,

legyen bár elvont szellem, csillagunk vagy nagybolygó,

arra hallgatva, ki hangosabban beszél róla.