Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1480.

1480.

Az egész onnan indult, hogy fáztunk? – kérdezhetnénk

joggal, hiszen az édenkerti éghajlati jó

állapot természetes környezetként testileg

nevelte lényünket megfelelő ügyességre.

Ha szellemi képességet Isten lehelt volna

belénk, akkor bizonyára mérsékelt égövön

teremtett volna nekünk kemény feltételeket,

nem kellett volna külön ide vándorolgatnunk.

Ide, ahol aztán lelki kiteljesedésben

részesítettük magunkat, miközben az Isten

fogta kezünket, visszahúzott szakadék felé

haladtunkból, hogy akaratát beteljesítsük.

Azt egy idő után már ki is tudtuk találni,

amit nagyon megbecsültünk, s aztán örömhírként

adtuk tovább egyre új nemzedékeknek, hogy

az Igaz Isten jóságos és szeret bennünket.

Így volt ez a közelmúltig, bár voltak bukások,

amikor embercsoportok visszaestek állat-

szintet idéző magatartást mutatva, szemet

szemért, fogat fogért, a harciasság nyer teret.

De aztán győzött a béke mindig, kiegyezés

emelte magasabbra az emberiséget, és

hivatások ezreivé nemesítette a

nyers erőt, egymást-megértésbe a nagyravágyást.

Az értékek lettek a győztes hatalmak, mire

mindenki törekedett, szépséget is jelentett

és erkölcsi önkéntes szabályozást, nem kellett

már mással, csak életfejlesztéssel foglalkozni.

Hideg, vagy trópusi meleg sem volt akadály,

a lakás és az öltözködés tökélyre jutott,

a láthatatlan világ szerkezetét feltárva

sosemvolt képzelet-megvalósításba fogtunk.

De valahol valami megakadt, a gépies

kényelem törékennyé tett, szerkezetburjánzás

tehetetlenné, visszajöttek a visszahúzó

régiségek kísértései s kísértetei.

Ha ki ma nem örül semminek, menthetetlen lesz,

ha ki ma a soknál is többet akar, áruló,

ha nem vigyázunk, lelki‒szellemi jégkor mellé

teljes Föld-pusztulást okozunk végül magunknak.