Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1501.

1501.

Miért nem elég a pillanat, amiben vagyunk,

hogy rögtön tovább nézünk, lépünk belőle vagy a

jövő, vagy a múlt felé, gondolatunk úgy röpdös,

mint lepke, sosem áll meg s nem tud nyugton maradni.

A térben is pillantgatunk ide-oda magunk

körül, mintha a zsákmányt féltenénk valahonnan

ránk törő ellenségtől, vagy jövő sikert óvnánk

illetéktelenektől, ne tudják elorozni.

Ilyenek vagyunk, eredményféltők, bizonytalan

állandóságot látók még a toronyházakban,

embermilliárdokban is, mert földrengés ledönt

bármit, ha megnyílik a föld éppen azon a helyen.

Vagy felüti fejét és gyorsan elterjed olyan

vírus, ami ellen még nincsen védekezésünk,

üstökös csapódik belénk, elhomályosítva

porfelleggel évtizedekre éltető Napunk.

Sőt, nagyobb égitest óceánba kis szögben nagy

sebességgel érkezve, száz méter magas hullám

okozója lehet, ami többször körbemenve

bolygónkon, leborotválja a civilizációt.

Van tehát oka az ébrenlétnek gondolati

síkon, sőt készenlétnek, a védekezés egyre

jobb állapotba hozására, amihez a fő

erőt és mozgatót világmegismerés adja.

A sokat hangoztatott megnyugvást, ellazulást

hagyjuk a pihenés óráira, de egyébként

legyünk cselekvők, élénkek, vagy nyughatatlanok,

ha tetszik, álljunk nagy célok rendelkezésére.

Olyanokra is, amihez szinte egész életen

át kell tanulni, felkészülten lenni, megbecsült

foglalkozásokban, munkamegosztást végezve,

megfelelő feszültségáramban munkálkodva.

Nemcsak azért, hogy megmentsük az emberiséget,

hanem hogy jó életünk legyen, mert ilyennek szült

minket a világ, melyet ilyenként ismertünk meg,

minden értelmetlen kényelem ártalmas lenne.

Két okból is, amit mutat megvalósult állapotunk

sajnos már elég nagy mértékben, lealjasul

lecsökkent emberség s egymás ellen fordul, pedig

régóta érvényes elv köztünk a testvériség.