Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1545.)

Május végén már majdnem június van, és ezt nem

szójáték kedvéért mondom, hanem valóság ez,

már régóta telet követ nyár nálunk, igaz, most

volt tavasz is, változatos időjárást hozva.

Mint rendesen, sőt eső is esett elegendő,

de azért előrébb vagyunk egy hónappal, mondják,

ám ezt inkább érzésre, mint pontos mérés után,

hogy természet megszokott rendje gyorsan változik.

Keletebbre, a hegyek közt, ahol régen az állam

ugyanaz volt, mint itt a nagy síkon, levegő-

hőmérséklet alacsonyabb pár fokkal, de napfényt

ugyanannyit látnak, ha felhő nem takarja.

A hegyek akadálya és a fennsík magasa

teszi vadabbá, csípősebbé a reggeleket,   

mérsékeltebbé az egész napi meleget, meg

a gyakori eső, és minden zöldebbnek látszik.

Az élet is, a magatartás, beszédmód és

gondolatvilág alkalmazkodik a keményebb

világhoz, kevesebb a felesleges szó, lépés,

megfontoltabb, tudatosabb létezés és munka.

De annyival elmésebb és egyértelműbb is, az

önbírálat kifejezése színesíti a

társalgást, meg a feltételezés, hogy a másik

szintén csavaros ésszel fogja fel a világot.

Miközben nem hiányzik semelyik a lényeges

szükségletek közül, valahogy a luxus iránt

kevésbé vágyakoznak, nem ugrálnak felfelé

a gondolati létrán, többre jutni, mint lehet.

Lila hajat nem igen láttam a lányokon, és

a tetoválás sem volt szembetűnő senkin, de

a hagyományos szórakozás hírei jócskán

eljutottak a látogatóhoz, nem adták fel.

Őrzik a lélek szabadságát a nehezebben

élhető környezetben, anyanyelven kívül mást

is meg kell tanulni, figyelni a társnemzet sok

másságára, átvéve divatot, vagy elvetve.

Szinte eredetibb magunk köszönt vissza ránk, azt

éreztük a rövid látogatás alatt, ünnep

volt szívünkben a találkozás, együtt alkottunk

egészet, mert van mire közösen emlékeznünk.