Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1550.)

Keveset törődünk a nyelv mögötti tudással,

ami elvileg minden emberben ugyanaz, de

különbséget látunk a gondolkodásban, mert

azt hisszük, hogy nincs közös eszmei alap bennünk.

De már ez is kétértelmű, ez a kijelentés,

mert nem arra vonatkozik, hogy rajtunk kívül van,

hanem hogy nem létezik közös, nyelvtől független

szellemi tájék, amelyből táplálkozik lelkünk.

Sőt, harmadik változatot is gondolhatunk, hogy

a szellemet önállóság jellemzi és egység,

van valahogy valahol és szolgáltat forrásként

letöltéskor kifogyhatatlan hullámokat ránk.

Mi pedig képesek vagyunk agyunkkal felfogni

ezt a jelhalmazt, ami már értelmezése is,

csupán helyzetünkben rejlő eltéréseket kell

feldolgoznunk, amit mi személyként érzékelünk.

Hogy mindhárom megközelítés igaz, nem fér a

fejünkbe, de csak neveltetési beállítás

miatt, hiszen leginkább külön-külön szokták ezt

vizsgálni és tanítani, középsőt kihagyva.

Azaz agyhullámaink összekapcsolódását,

pedig ez lehet a kulcsa az egyéni élet

csodálatosan gazdag egyéni és elvontsági

művelésének, néha megmagyarázhatatlanul.

És a képesség mérlegelése sem mutat mást,

mert a többi ember, sőt a nemzedékek nélkül,

együttműködésük, szellemi elsajátításuk

nélkül kevesek lennénk az élethez egyedül.

S ez a mintakövetésen túl az ösztönösség

felé terel bennünket, növény- és állatvilág

tanulmányozása során ismét előjön a

háttérből valahogy önálló alakban tudás.

Olyan ismeret birtokában használ megoldást

mindegyik tagja az élővilágnak, ami jól

kifejezi megélt környezetét, mintegy tudat

képződik körülötte és benne azonosan.

Mi pedig szintén élőlény vagyunk, majdnem minden

tulajdonságot birtoklunk valamennyire ott,

hol boldogulnunk, alkotást teljesítenünk kell,

mi még sok további nyelvi leleményt megkíván.