Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1555.)

Mint hangyák sürgölődnek, s mint halak ficánkolnak

vízben és parton fürdőző emberek, gyerek-

sereg rikácsol, sivákol, sikongat, kurjantgat,

és közben észrevétlen barnul le a bőre gyorsan.

Nem tudják, de teszik, hogy királyi mód élnek itt,

most, és a forró víz nemcsak gyógyhatása miatt

kedvelt volt mindig errefelé, de bizonyára

hasonló jó kedvre hangolta az elődöket.

Nem sejtik a történelmi mélységet, nem is

feladatuk belepillantani, de nem is tud

róla senki, hogy mily magasra értékelt helye

volt ez az ókori és középkori világnak.

Mert e jelentőségteljességet egyszerűen

ellopták ettől a környéktől, hogy ez vonzotta

annakidején a legerősebb hódítókat,

hogy központjukká tegyék, innen uralkodjanak.

Nem mellékesen az ásványok a vízben igen

jól mutatják a föld belsejének gazdagságát,

nemesfémeket is bányásztak itt régen sokat,

volt elég kincsük, amiért mindent megvehettek.

Tehát a kereskedelem is fellendült, és azt

sem tudjuk ma elképzelni, milyen nyüzsgés volt itt,

minden talpalatnyi hely megművelve, parkokat

látunk ma úgy gondozva, amilyen volt a látvány.

Az embersokaság létrejöttével azonban

a sok lúd disznót győz elv tevékennyé vált, és a

valóságos földrengést társadalmi kísérte,

nagy háborúk képében, elzárva forrásokat.

Nemcsak vizek kifolyását megakadályozva,

de a jólétet is, más tájékot felemelve,

ahol azonban már csak utánozni lehetett

a mi eredetinket, hiába új gazdagság.

Ott nem folynak ki ilyen hegyi vizek a földből,

s a hamisság átsüt a hangulaton, sivatag,

kőtenger nem terem ennyi zöld áldást, és itt még

maradt nyomokból kútforrás felszínre hoz vizet.

Ám ne csak a vizet élvezzük, de emlékezzünk

nagy idők dicsőségére, hogy innét indult a

jólét felé emberi munka eredményessége,

és eredetiségünk még most is követendő.