Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1558)

Össze-, vagy együvé tartozunk, egyet alkotva,

vagy sokat, milyen kapcsok kötnek szorosan, lazán,

mi adja sajátos azonosságunk keretét,

hol, miként és meddig osztozhatunk közös hazán?

E tíz kérdésre választ nem szoktunk keresgélni,

magától adódik, ám külön-külön mindegyik

érvényesen ki- és betöltve, ellentétüket

feloldja, hogy ellentmondásba egyik sem merít.

Kis és nagycsalád a kezdet ősi alakja volt,

egységét szervesen teremtette meg túlélés

biztosítása állandó kihívások között,

egyesített feladatra alkalmassá érés.

Gondoskodás szeretetté nemesült lélekben,

becézéstől tudásátadásig szólt a nyelvünk,

kézzelfoghatótól elvontig jutott megértés,

rendszeregésszé kerekedett ki életelvünk.

Ehhez aztán távolabbiak is hozzászóltak,

előzetesen kiválva anyaközösségből,

szomszédi kapcsolatok közvetítettek mindent,

ezzel szerezve tudást egyre nagyobb térről.

És az embercsoportok távolsággal arányban

elkülönültek valamennyire műveltségben,

táji s éghajlati adottságnak megfelelve,

kényszerűen némává válva érintkezésben.

Ám így hamis ellenérdek felütötte fejét,

összefogás helyett szétszakadt családi erkölcs,

testvér testvér ellen támadt, közösség egymásra,

véres csaták helyén sok kár és áldozat maradt.

A nyelvet szertartásokra kezdték felhasználni,

idegen hangzása már nem a népet szolgálta,

egyívásúak tömege kimaradt a jóból,

lett kevés kiválasztott, felsőbbrendűvé válva.

Árulás furakodott napi teendők közé

pazarlás képében, háborús cselekvést szítva,

ellentétes oldalhoz csapódtak az emberek,

ebből máig táplálkozik értetlenség kínja.

Pedig egyek vagyunk születésben, életcélban,

tapasztalatunkat már könnyedén kicseréljük,

létünk egyéni személyes boldogulás nemzi,

elérhetnénk, hogy össznemzeti egységben éljünk.