Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1560)

Kellő időben lépni könnyed követelménynek

látszik, de sokan vannak olyanok, akik még azt

sem tudják, mit lépjenek, nem hogy mikor, műveltség

az élet nyitja, tudás az időt térbe nyitja.

Ott látjuk megjelenni a történéseket s a

gyorsabb eseményeket, de a lelkünk is folytat

ütemezett működést, gazdagodást és érést,

majd a hanyatlásnak lesznek végül rohamai.

A kutya ugat és a karaván halad, szoktuk

emlegetni, és ez alkalmazható világunk

ember nélküli idejére, nemlétezőkként

„ugattuk” a Földet, míg az létrehozott minket.

Ugyanez vonatkozik a világ kezdetére,

hogy előtte Teremtője jól elvolt végtelen

időben, de véghetetlen szeretete folytán

a maga létét másik létezőkbe vitte át.

Legalábbis erre gondol az emberiségből

talán a többség, de vannak, akik fejtegetik

a teremtő nélküli magyarázatot, ugyan-

addig jutva, hogy azt a szerepet más veszi át.

Például az idő, amely ütemezni képes

mindenség alakulást, legkisebb részecske is

mindentudó, ha tetszik: mindenható, közelebb

nem jutunk ezzel hozzá, mármint az igazsághoz.

Viszont az életünket könnyebbé tehetjük, ha

mélyebb ismeretekhez jutunk, de akkor meg a

saját beavatkozásunkkal okozunk kárt

a természetben, magunk ellen kell intézkedni.

Inkább olyanok ellen, akik telhetetlenek,

pazarlók, kihasználják gyengék védtelenségét,

megzavarják a természetes rend közösségét

emberek között, időtlenséget hazudva.

Mármint hogy ez mindig így volt, de hát időt történet

mögött fejlődés- s hanyatlásként láthatjuk, de nincs

megállás, rögzített állapot, kiharcolja az új

a helyét, különösen ha az jobb, mint a régi.

Ezért kell a bizalom és a hit felhalmozott

tudás iránt, tudatosítva ismerethatárt,

azon belül üdvözölni ismerős téridőt,

azon kívül tisztelni a reményteljességet.