Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1562)

Azért dal a vers, mert emelkedett alkotás,

van dallama a mondanivalónak, ritmusa,

valami természeti képpel kezdődik, mint a

népdal, és aztán csattanósan fejeződik be.

Ami az eleje és a vége közt van, derűs

általában, s még ha szomorú is, tanulságos,

olyan tömörítést, sűrítést használ a téma

előadására, amit élőszóban nem tud.

Ezért kell leírni a verset, még börtönben is,

amikor nem adnak papírt és ceruzát, fejben

sakkozva ki sorokat, rímeket, s emlékezet

felületére íródik, bevésve őrződik.

Amint minden ember szeret énekelni, még ha

nincs is tökéletes hallása és fahangon szól,

úgy verset is mindenki dúdol magában néha,

s ha nem magáét, ismert költemények részletét.

A saját az igazi persze, szórakoztató,

avagy önbecsülő, rangos úgy fogalmazni meg

a bennünk felgyülemlő élményt, nagy örömöt és

bánatot, váljon emlékezetes alakúvá.

Később aztán eme gondoltságra visszatérve

tudjuk felidézni a hozzá kötődő képet,

szüleink szavai is bennünk visszhangoznak még

haláluk után is sokáig, így élnek tovább.

Az iskolában tanultak lényege ugyancsak

művészien megemésztődve raktározódik

bennünk, s amit nem így sajátítunk el, elveszik,

személyiségünk maga egy gyönyörű költemény.

Ezért nehéz egymás mély megismerése, hiszen

még magunkat sem kezeljük elegendő hévvel,

nem tekintünk bele felhalmozott kincseinkbe,

csak nagyon ritkán, felszínesen kezeljük magunk.

Pedig a világ, tele emberekkel, attól oly

érdekes, hogy miként élnek benne a társaink

eme adottságukkal, hogy amit kapunk tőlük,

hozzánk hasonló, mégis megszívlelendő-féle.

Többek vagyunk tehát, mint első látásra véljük,

ha csak a testi mivoltunkat tekintjük, s mások

is, mi is megérdemeljük, igényesek legyünk,

hogy életünk dallamosságát versben élvezzük.