Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1565)

Hogy mi az emlékezés természete, gyakorlat

mutatja meg, tapasztaljuk magunkon, ahogy

életünk forog, események és történések

egymáshoz való viszonyából ered tartalma.

Az marad meg, amit fontosabbnak értékelünk,

és ha visszatekintünk, ezt tudatosíthatjuk,

mert erős összpontosítással előjönnek a

részletek ugyan, de a fővonalat más adja.

Fordulópontok jelölnek csúcsokat, ahová

eljutottunk, s a közbenső út nagy munkával telt,  

melynek irányát szintén jól eszünkbe véstük, mert

dédelgetett a kiindulás, ha eredményes.

Így aztán a gyökerekhez a családi beszéd

vezet vissza bennünket, apánk a háborúban,

anyánk az ostrom alatt, előtte fiatalok

voltak ők is, vágyakkal telve, felszabadultan.

Sőt, a nagyszülőknek is volt korábbi élete,

sok jó tanácsot foglaltak mesébe nekünk,

figyeltünk és oda képzeltük magukat, abba

a világba, részesültünk belőle gazdagon.

Nohát, aztán az iskolák fokozatai is

adták a múlt otthonos érzetét belénk, mitől

úgy szoktunk társalogni királyainkról, mintha

ott lettünk volna a trónteremben s csatamezőn.

Mindez kemény feladatot képez számunkra most,

megfelelő szűrést végezzünk ezernyi adat

között, csak olyat engedjünk az emlékezetbe,

ami fényessé építi, érleli a lelket.

A miénket továbbiakban és hallgatókét,

legyen saját, vagy szomszéd gyerek, tanítók is

vagyunk mindnyájan, nemcsak földönfutók, hivatást

kell vállalnunk a közösség tudásáért bátran.

Fenntartva vívmányokat, tudni róla legalább,

ha kiment divatból, ne vesszen el végleg semmi,

amit ember jó céllal alkotott, s rossz bélyegét

érvényesíteni tovább, elkerülendőét.

Valami ilyesmi tehát eszünk természete,

ha a megtörtént megőrzésére vonatkozik,

nem lehet megúszni felelősséget e téren,

viszont jól segítheti önértékelésünket.