Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1567)

„Az emberfaj sárkányfog-vetemény” – Vörösmarty

szép, de megrázó hasonlata szerint, amivel 

értelmetlenül kegyetlen harciasság kemény

következményére utal, hogy azért „nincsen remény”.[1]

Meg is ismétli nyomatékkal, mit az elbukott

szabadságharcunkkal indokolnak verselemzők,[2] 

borúlátóságát magyarázva, mentegetve,

mintha háborús megoldás természetes lenne.

Mintha számolgatva, mérlegelve erőviszonyt,

hozzá sem szabadna fogni, bele sem vágni, mint

Széchenyi javasolta Kossuth ellenében, s ha

mégis megtörtént, hitünk remélte jó végét.

Vállalva az áldozatot lelkesen, nem félve

leveretéstől, előre menekült rút igából,

a nemzeti csapdából, mit nekünk állítottak

a haladásunk ellen összeesküdt hatalmak.

A nyomást fenntartva elvesztett harc után tovább,

nem lemondva róla, emelkedett értékéről,

aminek az lett a jutalma, hogy a kitartás

meghozta gyümölcsét, de csak sokkal-sokkal később.

Költőnk is tovább látott napi keserűségen,

és azok reménytelenségére figyelmeztet,

akik a győztes oldalon állatias ösztönt

működtetve nyernek teret, rombolva emberséget.

S felmutatja a vigasztaló fényt ezenközben,

hogy mi vagyunk a jövő reménységei, akik

kivetjük a gyilkos gyakorlatot magunk közül,

ne keveredjünk velük, ne sárkányosodjunk el. 

Nézzünk magunkra mint növény- s állati képesség

gyűjteményére, fokozódására, különös

világ alkotójaként, mit Istennek ajánlunk,

beteljesítve szándékát, ha jól olvassuk azt.

És hogy jól tudjuk, akik tömeggyilkosság árán

jutnak hatalomhoz, majd azt rettegtetve tovább

uralkodnak, éppen ellene mennek isteni

akaratnak, ha ellenkezőt állítanak is.

Ameddig kimondjuk, hogy „nincsen remény”, addig van,

még akkor is megbocsátva az elkövetőknek,

ha bosszújuk vérlázító, hogy kitöröljük az

emberiségből a hasonló eljárást végleg.

---

[1] Vörösmarty Mihály: Az emberek. https://mek.oszk.hu/01100/01122/html/vers0307.htm.

[2] Helytelenül, hiszen a verset 1846. május előtt írta.