Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1569)

Nyári eső – milyen jó hasonlat mindenre, mi

életteli, vidám és reményben fürdik, mint a

táj napfényben, felszárítva a nedvességet és

új kezdetet jelentve vég jelenléte nélkül.

Ahogy a gondolatainkra is jól jön néha

egy hirtelen zuhany, közbeszólás, örömteli,

vagy búsabb élmény, rendbe tesszük magunk, folytatni

komolyabban, hitelesebben, vagy könnyedebben.

Életfordulatnak nevezzük az események

sorából kiemelkedőket, mintha csakugyan

fordulatot hoznának, viszont az a jó, amikor

az azonosságot segítik, tartani irányt.

Mint áztató eső, megszakít napsütést

ugyan, de annak hatását erősíti tovább,

így aztán zöldell a növényvilág, mi étke lesz

állatainknak, nekünk is, javunkra válva.

Nincs ennél természetesebb, mégis fanyalgókat

hallunk lépten-nyomon, hogy a nyár nem arra való,

nem azért fizettünk a nyaralásért, hogy szoba-

fogságban töltsük az időt, haszontalanságban.

Pedig éppen a hasznosságát kellene látni a

borús, felhős időnek, ami ráadásul még

ésszerűen is kezelhető, minthogy valahol

mindig lenni kell párának, állandóan fölszáll.

Víz, azaz tenger a Föld túlnyomó felülete,

felesleges vélemény megerőszakolni

az Isten teremtette világot, vészes hatást

okozna, ha károgó kívánság teljesülne.  

Látunk is nemkívánatos következményeket,

midőn a beavatkozás nagy méreteket ölt,

az állat nem taposta legelő sivataggá

válik, savas eső esik, fullaszt a levegő.

Maga az emberélet inkább természetes, bár

mesterséges világ vesz körbe bennünket, viszont  

azt is az anyagi valóságból építjük ki

és fel, igaz törvényszerűségeit megismerve.

Ezt a megismerést ne keverjük össze létünk

alapvető összetevőivel, és boldogok

lehetünk, örülve nyári esőnek, a téli

havazásnak, mindig újraéledő sorsunknak.