Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1573)

Egyesíthető-e a lélek minden ember között,

van-e út egymáshoz legrejtettebb gondolatok

talaján, s ki végezheti el emberfölötti

módon, vagy ha anélkül kell, mégis, ezt a munkát?

Mert hogy el kell, az bizonyosság, mindenki látja,

hogy szükség van rá, végveszélybe kerültünk mára,

midőn olyan vészterhes folyamatot nincs, aki

megállítson, ami pusztulásba dönt bennünket.

Nemcsak a legmagasabb szintű tudást fordítják

emberirtást végző fegyverek fejlesztésére,

de már napi gyakorlat lett szerteszét a földön

a háború rutinszerű cselekvéskényszere.

Amihez élőerőt helyiek adnak, de az

eszközöket a világ azon része, hol eddig

a fegyverkezés mellékes rossznak számítódott,

most viszont felemészti az erőforrásokat.

Még az űrtechnikát is erre a célra kezdik

kizárólag felhasználni, s olyan biztonsági

rések nyílnak az eddigi védelmünkön, hogy nem

kiszámítható, következmény hová vezet.

Mikor és hol szakad el a félelem cérnája,

s teszik meg a végzetes lépést világkatasztrófát

okozva, felhasználva poklot hozó arzenált,

hogy utána nem lesz menekvés senkinek sehol.

Éppen e nagy fenyegettetés létrejötte az

ok, ami a bizonytalanságot okozza, a

kérdést, hogy alkalmasak-e a világ vezető

hatalmait irányítók szent feladatukra.

Akarják-e egyáltalán a békés megoldást,

amikor folytatódik, de másképp, ésszerűen  

e gyönyörűség, embermilliárdok dolgos és

fényes élete, vagy romba dől minden hit és vágy.

Tudatosítják-e vele, hogy többről van szó, mint az ő

kicsinyes érdekeikről nagyegészhez képest,

s arra nincs joguk, hogy az emberi mindenséget

kockáztassák, gyászba borítva létezésünket.

Meg kell tehát mozdulnunk egyénileg, kicsiként

az álnagyok között, akik már leszerepeltek,

hallatni a hangunk, kiállni a békéért, és

lélekerővel javítani meg világszellemet.