Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1575)

Világtörténelem – van-e szebb s nagyobb fogalom,

mi emberre vonatkozik, annak egészére,

az emberiségre, évmilliós régiségből,

milliárdnyi lélek egyedülállóságára.

Csoda, hogy vagyunk, isteni magasság záloga,

tudva, nem tudva róla, de mindenséget is

beleértve, valóságtalajon nőtt képesség

munkál bennünk, szellemi alkotásig eljutva.

Ami magátólértetődő egyszerű

ember számára, de bonyolultsággá kuszálódik

az elfajult rosszakarat szándékában régtől,

ám nem a kezdetetektől, s ez vigasztaló tényünk.

Reménykeltő a reménytelen küzdelemben a

jogainkért, hogy különálló személyiséget

fejlesztve sajátítsuk el a természetet

és egyénileg boldoguljunk a közös térben.

S hogy családban felhalmozott örökség szabadon

folytatódjon, új nemzedékek hozzáadását

is elismerve, öt-hat rétegéről szóljon az

emlékezet, és békés tevékenységről inkább.

Ne harceszközöket emberbe mártók, vérontók

legyenek hősök, történettárggyá téve őket,

hódítást isten-tetszőnek beállítva, hanem

a kis tetteket végrehajtók, napi dolgozók.

Akiknek az ételeinket köszönhetjük, még

finomságokat is a szükségesek mellé, ne

legyenek elnyomva a kegyetlenség oltárán,

feláldozva, ha kell a hatalom érdekében.

Mert aki csak erőszakkal tud kormányozni, nem

ismeri a világtörténelmet, melyben sokkal

hosszabb ideig tartott a békés építkezés,

mint embertelent módszerévé tevő korszakunk.

Ki is marad bolygónk lakosságának túlnyomó

része történelmi emlékezet intézményes

kezeléséből, s helyi emlékezők elhalván,

netalán végleg kitörlődik az ő szerepük.

Esetleg pótolhatatlan kárt okozna nekünk,

soha nem látott számban élőknek, egyszerűbben

megoldott feladatot, embermaradványt tovább

nem eredetiben fenntartva, legyünk résen!