Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1577)

Felület, burok határolja a testet-lelket,

vagy éppenhogy hozzá köt, kapcsol környezethez és

társassághoz, életfeltételekhez és szellem

hatásához ránk, akik enélkül senkik vagyunk.

S tele vagyunk kapukkal, résekkel, hol ki-be jár

a világ velünk foglalkozó része, emésztett

eredménye, mert nemcsak befogadunk, de ki is

adunk magunkból, hogy egyensúlyban lehessünk.

Néha már „sok van belőlünk”, néha nem eleget

kapunk, figyelnünk kell a hozzáállásunkra és

a megítélésünkre, amit elősegíthet,  

ha beilleszkedünk természetes közegbe.

Ez pedig a kisebb-nagyobb közösségünk, kezdet

és folytatás terepe, mind nagyobb számosságban

és minőségi fokozatokban, hogy már csak a

fogalmi kezelésükkel tudjuk megragadni.

A természetesség a családon túl is megvolt

az újkor előtt, Mátyás király megtréfálta a

juhászt az asztalánál, de nem fogott ki rajta,

kanál híján cipóhéjjal kanalazott levest.

Ilyen közvetlenség régóta ismeretlen az

irányítók és irányítottak között, kevés

képviselője a tömegeknek eljátssza ál jó

szerepét, mintha helyettük dönthetne sorsukról.

Azt azonban a valóságban másként rendezik,

leosztják, kivezetik közösségi szintre az

eleve meghozott intézkedést, elfogadni

lehet, tiltakozni is, megmásítani nem.

Középkori külső ellenséges támadások

miatt fenntartott hadseregek ugyanis tovább

az állam rendelkezésére állnak, most már a

belső lázadás elfojtására, nincs menekvés.

A testén érzi a tüntető a gumibotot,

könnygáz behatol pórusain, megalázottan

a lelke, s még csak el sem gondolkodhat arról, hogy

ez másképp is lehet, mert nem tanították meg rá.

Emberi méltóság hiányát kell tehát előbb

orvosolni, magunk s mások megítélésében,

mindenséget felfogóként vagyunk valakik, de

csak együtt többiekkel, s ez egyenlőség parancs.